Nevetséges, de csak alternatív színházak és az abszolút kezdő zenekarok érdekelnek. Kőszínházba szinte sosem megyek, mert két jegyet kifizetni a mai Magyarországon egy értelmiségi nem nagyon tud sajnos. Mennék én kőszínházba is, de pillanatnyilag kiállításokra sem tudok eljutni. Ez sokkal jobban bánt. Például Debrecenben volt egy kiállítás, ami nagyon érdekelt. Ha oda is utaznék, aznap nem tudok visszajönni, mert este már nincs vonat, vagyis muszáj ott aludni, de azt már nem tudom fizetni. Korábban megengedhettem magamnak, hogy beugorjak a kocsimba, hogy egy hónapban kétszer vidéken színielőadásokat nézzek. Ma már persze nincs kocsim.
A kaposvári Csiky Gergely Színház – fotó: Infostart.hu
Ahhoz, hogy írhass, és megjelenhess, vállalkozóvá kell válnod, hogy számlát adhass a kiadónak, vagy az újságnak. Ez maga a huszonkettes csapdája. Ha írsz például egy forgatókönyvet, a gyártásra csak cégen keresztül pályázhatsz, tehát fontos, hogy legyen. A cég fenntartása elviszi, amit egy évben egyszer a pályázaton esetleg elnyersz. Pluszban a lakásrezsit és a napi megélhetést már nem kerested meg mellette. Ha nincs céged, nem tudsz pályázni, ha van céged, akkor meg nem tudsz megélni. Másrészt, ha van egy nagyobb volumenű könyved, vagy forgatókönyved komplett készen, és be akarod adni, akkor ehhez a pályázati díj minimum háromszázezer forint. Hát, ezt már nem tudod kifizetni! Amíg megírod, legalább egy évig finanszírozod magad, nem tudod honnan, mert eszel, miközben írsz, villany, gázszámlát fizetsz, és aztán erre még párszázezer ezer forint a pályázati díj, mert olyan volumenű a pályázat. Hát ez, abszolút a huszonkettes csapdája!
József Attila költő – fotó: Szeged Tourinform
Tehetnének valamit kormányzati szinten, hogy ne így legyen. Gondolkodásmód kérdése, hogy mi a fontos. Hogy fontosak-e ma Magyarországon az alkotóművészek. Hogy szükség van-e rájuk. Egy példával üzenek az uraknak a parlamentbe: tudják, hogy ki volt a tartományfőnök a Bach-korszak idején? Ezt szerintem alig, mert nem volt közismert a neve: nem volt fontos, hogy az legyen. Viszont ő utalta ki a papír, tinta, kotta és egyéb adományokat. Akkoriban volt ilyen. Alázattal kezelte az ügyet, mert nem az ő neve, hanem azoké maradt fent, akiket támogatott. Ha a mindenkori kormányzat nem támogatja az értékteremtést, mi marad meg az emlékezetekben korunk kultúrájaként? És nemzetközi szinten?
Egy nemzet identitását a kultúra nagyban meghatározza. Ez az ország mindig is elkótyavetyélte a tehetségeit, a kiművelt kútfőt, és úgy érzem, ez most is így van. A politikusoknak sokkal fontosabb, hogy súlyos milliókat költsenek kampányokra. Oké. És akkor ugyanezen a kampányidőszak alatt nem fontos, hogy hány filmrendező, író, költő, festő döglik éhen, kapcsolják ki a villanyát, a gázt, vagy lakoltatják ki, mondjuk a megalázó helyzetről nem is beszélve? Mondják: írjanak vidám dolgokat! Aha, miközben kikapcsolták a villanyukat, és a sötét, hideg lakásban ülnek. Romantikus a gyertyafény, de nem akkor, amikor csak az világít. Ma már.
Krúdy Gyula – fotó: Szeretlek Magyarország
Hiába tehetséges és sikeres valaki például íróként: három, négy évnél korábban nem kezdhet új munkába, mert egy könyvvel nem keres meg annyit, hogy a következő munkáig úgy élhessen, hogy feltöltődjön, eszébe jusson valami, megírja, átírja, ha kell ötször, hatszor, két hónap, vagy félév rálátással. Ezt nem lehet siettetni, mert valami, vagy eszébe jut, vagy nem. De az sem lehet érv, hogy az ország alkotói haljanak éhen, mert az alkotóművész attól érdekes. Meg kellene alapítani a magyar értelmiségiek egyházát, vagy pártját, mert akkor az emberek közvetlenül támogathatnák a kultúrát.
Mit szól, mit hőbörög egy értelmiségi? Hogy kikapcsolták a villanyát? Krúdy úgy halt meg, hogy nála is épp ki volt kapcsolva a villany. Karinthy temetése után is ellepték a lakását a végrehajtók és mindent el akartak vinni. Az öltönyét, a ruhásszekrényt, mindent, pedig Karinthy volt az Isten. Hozzá képest, hát oké, kikapcsolták.
Krúdynak van erről egy fantasztikus novellája, amiben azt fejtegeti, hogy a magyar embernek mindig hiányzott négyszázötven pengő, ami csak úgy van még, a mindennapi muszáj fölött. Neki hiányzott is. Ez egy föltétlenül tanulságos novella.
A sportolók például egy olimpiai, vagy egy világbajnoki helyezésért élethosszig tartó kiemelt állami juttatást kapnak havonta, plusz az éremért milliókat: a felkészülésük idejére pedig nem kevés fizetést, normális lakhatási körülményeket. Vagyis teljes körűen támogatják, hogy teljesíthessenek. A sportolóknak minőségit kell enniük, erre külön pénzt kapnak. Az értelmiségieknek, művészeknek meg minőségit kell alkotniuk, nem?
KARINTHY FRIGYES (Budapest, 1925 körül) fotó: Magyar Erzsi – Országos Széchényi Könyvtár/ Színháztörténeti Tár: Ltsz. KA XVI. 24.
Azért kell támogatni az alkotóművészeket, mert rajtuk keresztül mutatkozik meg Magyarország kultúrája és az elkövetkezőkben ez marad fent. Tudom, hogy ide a Bach-korszaki hasonlat a legjobb. Támogassák a kultúrát a nemzetérzés mellett, ennek is fontosnak kellene lennie annak ellenére is, hogy az alkotóművész dolga és kötelessége, hogy egész életében ellenzéki legyen, mert az ő dolguk, hogy az érzékenységükkel levegyék a világban lévő pillanatnyi bajt és kiabálják, szóljanak róla. A kultúra és a tudás, morálisan kötelez. Tudom, mostanában nem így van, de attól még hihetem, hogy nem veszett el teljesen. Pozitív gondolkodású vagyok, ha nem hinnék benne, akkor nem akarnék élni. Reggel mindenki tükörbe néz, független attól, hogy nyolc általánosa, vagy öt diplomája van, mert mindegy. Van egy belső tükör, amibe lehet, hogy soha nem tekinthet senki, de a saját magad árulásaival és szemétségeivel minden reggel el kell tudni számolni. Csak egy életünk van, és ezt meg kell próbálni tisztán élni.
Én ebben hiszek.
