Egy fiatal nő sorsa ihletett erre az írásra, akit a szegények látogatása során ismertem meg egy karizmatikus közösség tagjaként Budapesten egy belvárosi aluljáróban egy hideg téli este. DEÁK DÁNIEL 2014-es, napinkra vonatkozólag is aktuális írása.
Elkezdett szünet nélkül könyörögni azért, hogy segítsük őt hozzá éjszakai szálláshoz. Miután egy menhelyen éjszakára el tudtuk helyezni, kiderült, hogy többféle baja, egyebek mellett heveny mandulagyulladása van: már számos kórházat járt meg, ahová részben szociális megfontolások miatt vették fel. A leleteiből megtudtuk, hogy mentálisan enyhén retardált, pszichiátriai és egyéb problémái is vannak.
Minden bizonnyal cigány származású. Kisegítő iskolába járt, de talán csak a rossz szociális helyzete miatt került oda. Kiskamasz kora óta csavarog, intézetben nevelkedett, és ahogy onnét 18 évesen kikerült, egyből az utcán találta magát. Férjhez ment, de a férje eladta prostituáltnak. Innét saját erejéből elmenekült, de a társadalomba való beilleszkedése a mai napig nem sikerült, bár számos rehabilitációs lehetőséget kínáltak fel számára. Megismerkedésünk előtt öt évvel született egy gyermeke, akihez ragaszkodik, de akit nem tud nevelni, mert nincs önálló háztartása. Mindettől függetlenül vágyik a tiszta életre, sőt az is komolyan megfordult a fejében, hogy szerzetes közösséghez csatlakozzon.
A harmadik világ sajátos jelenségei feltűnnek a fejlett országokban is, ahol a társadalmi termelés és a fogyasztási szokások szüntelen változása leértékel bizonyos korábban szerzett ismereteket, és ezért folyamatos átképzésre és alkalmazkodásra van szükség. Akiknek nem sikerül lépést tartani, azok könnyen leszakadhatnak. Akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba, az ún. negyedik világot alkotják (II. János Pál „Centesimus Annus” kezdetű enciklikája, Róma, 1991, 33. ). A nagyvárosi szegénység problémája éppen ennek a negyedik világnak a kifejeződése, amit már csak azért is komolyan kell vennünk, mert nem mehetünk el közömbösen olyan embertársaink mellett, akik nem tőlünk távoli földrészen élnek, hanem akiknek naponta megláthatjuk szenvedéseit, ha nem fordítjuk el a fejünket.
Katolikusként rendszeresen látogatok utcán élő embereket. Hivatalos megnevezés szerint hajléktalanok ők, akik azonban magukat csak csövesnek hívják. A szegényekkel való barátkozás sok kérdést vet föl, amelyek tekintetében alkalmanként vita alakul ki a közösség tagjai között. Ennek rövid ismertetése előtt célszerű bemutatni szegény barátainkat úgy, ahogy megismertük őket.
aluljáró – fotó 24.hu
AZ UTCAI ÉLET TÖRÉKENYSÉGE
Vannak olyan helyzetek, amikor konfliktusokat próbálunk csillapítani. Esetleg azért, mert a szegények egymás között veszekednek, de főleg azért, mert a külvilág részéről sok megaláztatás éri őket. Sokszor bele kell élnünk magunkat ezeknek az embereknek a gondolkodásmódjába. Ha például azt mondják, hogy ellopták valamilyen holmijukat, azt nem kell szó szerint venni. Ez nem azt jelenti, hogy hazudnának, hanem csak azt, hogy sokszor nem tudják megkülönböztetni egymástól például azt, hogy ha elhagynak valamit, vagy ha valamit elvesznek tőlük. Sokszor hagyjuk, hogy úgymond kicsaljanak tőlünk egyszerű javakat. Észrevesszük a trükkjeiket és a nagyotmondásokat, de tudjuk, hogy ha az életben maradásért kell küzdeni, másként alakul az ember szabályokhoz, törvényhez, igazsághoz fűződő viszonya. Az utcán élők élete törékeny és a tét nagy: akár a túlélés kritikus helyzetekben, például télen nagy hidegben vagy akut betegségekkel küszködve. Ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy az utcán élő emberek ingerlékenyek, azonnal és hevesen reagálnak az őket ért vélt vagy valódi sérelmekre.
Mivel az utcai túlélésért küzdő embereknek többnyire nagyon szerények az életvezetési képességeik, a rehabilitáció sajnos a legtöbbjüknek az egyébként gyakori segítő kéz igénybe vétele ellenére sem sikerül. Mégis ha megszeretünk valakit, azért talán újból és újból megpróbáljuk a lehetetlent, és elölről kezdjük a bevezetést a társadalmi beilleszkedés nehéz folyamatába. Rendkívüli tehertétel természetesen a függőség (alkoholtól, drogtól), bár korántsem minden utcán élő szenvedélybeteg. Találkozunk csodálatos lelki nagyságról tanúságot tevő emberekkel. Először is a szegények közül sokan olyan tiszta szívvel tudnak kérni, ahogy a társadalomba beilleszkedett ember legfeljebb akkor, ha mélyen vallásos. Vannak olyan szegény barátaink, akikben igen magas fokon fejlődött ki az interperszonális érzékenység. Ha jó állapotban vannak, kivételes képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy más elesetteket megszólítsanak.
Nem kérdés az, hogy meddig lehet eljutni a szegényekkel való barátságban. Szociális gondozói szakmai szabályok szerint ellenjavallt lenne szegény barátunkat éjszakára a házunkba fogadni vagy holmijait megőrzésre átvenni. Mégis teszünk kivételt, ha a személyes viszony olyan intenzív, hogy nagyobb távolságtartás nem férne bele. Fontos tapasztalatom az, hogy nem elég csak teával és szendviccsel látogatni, és ellátni utcai barátainkat. Ha valamilyen hivatalos dokumentumot kell beszerezni (pl. egy társadalombiztosításhoz szükséges okmányt vagy beutalót egy emelt szintű hajléktalanszállóra), kézen kell őket fogni, odamenni a megfelelő hivatalba és beadni a szükséges kérvényt, mert jó tanáccsal nem sikerül elintézni a dolgot.
II. János Pál pápa
INTÉZMÉNYÉPÍTÉS ÉS ISTEN ORSZÁGÁNAK KERESÉSE
Fölmerül a kérdés, hogy meghívjuk-e, és ha igen, miként a szegényeket közösségi alkalmakra. Nyilvánvalóan nem jelent problémát az, ha külön nekik szervezünk eseményeket, mint pl. a karácsony ünnepi ebédet a város szegényeivel. Inkább az a kérdés, hogy a nem külön nekik szóló, rendes közösségi alkalmakra odaengedhetők-e. Az uralkodó nézet az, hogy lehetőleg ne. Ők sajátos élethelyzetben lévő emberek, akik külön törődést igényelnek. Én ezzel a felfogással nem értek egyet. Úgy gondolom, ha a szegény emberekkel tényleg barátkozunk, akkor el kell fogadnunk őket úgy, ahogy vannak. Legyenek ők is a közösség tagjai, testvéreink, még ha tudjuk is, hogy életvezetési képességeik esetleg igen korlátozottak.
Szerintem nem elfogadható az a nézet, hogy a hajléktalan barátainkat nem vezethetjük oda közösségünk bármely tagjához. Úgy hiszem, hogy a közösség, pontosabban az Isten választása a közösség minden egyes tagjához úgy szól, mintha egy út elején lenne, hiszen mindannyiunknak egyaránt szüksége van a megtérésre. Ezért nem is tehetünk különbséget a közösségen belül a hitben előbbre tartók és az út elején járók között. Persze vannak nehezen kezelhető helyzetek: ilyen, ha egy szegény barátunk igeolvasás közben hangoskodik, vagy hogy nem kellemes, sőt esetleg a fertőzésveszély miatt akár veszélyes egy ápolatlan ember mellé leülni stb. Mégis el kell fogadnunk: a keresztény hit megélése nonkonformizmus (hogy ne mondjam: botrány).
Lehetne azzal érvelni, hogy azokat, akik a hitben való növekedésben még nincsenek előrehaladva, Pál apostol nyomán nem szilárd étellel, hanem tejjel kell táplálni, és csak fokozatosan kell bevezetni őket erejükhöz mérten a közösségi szolgálatba. Az 1 Kor 3, 2 tanítása a testiek szerint viselkedőknek szóló tanítás, a hitbe való bevezetés folyamatáról szól. Pál egy kateketikus folyamatba von be olyanokat, akik még hajlamosak a megosztottságra és sok tekintetben a földi világ szerinti bölcsesség szerint élnek. Más dolog azonban a hitbe való bevezetés (a hit nyilván tanítható bizonyos fokig, miként az erkölcs is), és megint más hitünk gyakorlása. A másik ember iránti irgalom nem megértés vagy tételes vallás kérdése. A szeretet gyakorlásában nincsenek kezdők vagy haladók.
A hajléktalan-sétáink lelki feldolgozása, megbeszélése, akár célzott közös imádság, legalább olyan fontos, mint a feladat fizikai abszolválása. Időnként bizony az emberi élet szélső helyzeteivel találkozunk, ami megrendítő, és csak az azokkal való közös imádság segít, akikkel együtt éltük át a torokszorító helyzeteket. A személyválogatás tilalmába ütközne, ha a szegény barátainkkal szemben kötelező távolságot tartanánk. Ugyanakkor mivel nekünk a jelen élethelyzetünkben megadatott, hogy magasabb fokon gyakoroljuk a társadalmi szabadságot, szükség van arra is, hogy mi, nem szegények is legyünk együtt és próbáljuk feldolgozni élményeinket.
dr. Deák Dániel felesége Kiss Anikó képzőművész, (annavarro) aki a Szociális Csomagküldő Mozgalom Alapítvánnyal (szocsoma) rendszeresen gyűjt és szállít adományokat a mélyszegény romák lakta kistelepülésekre.
A SZEGÉNYSÉG SZELLEME ÉS A DIALÓGUS MÓDSZERE
A szegénység fogalma az üdvözölés perspektívájában kiterjeszthető az egész választott népre, amelyiknek már nemcsak a törvény betartása a gondja. Izajás, Ozeás, Szofóniás közvetítésével egyre inkább előtérbe kerül az a gondolat, hogy Isten szolgája áldozati bárányként ismeri fel hivatását (Iz. 53, 1-9). Nem vitatható el egyik néptől sem az a képesség, hogy tiszta ajakkal segítségül hívhassa az Úr nevét (Szof. 3, 9). Ugyanakkor a leghelyesebben akkor teszi egy nemzet, ha úgy szemléli magát, mint Izrael maradékát, egy szerény kis népet, amely az Úr nevében reménykedik (Szof. 3, 13). Ha ezt eltanuljuk a zsidóságtól, akkor elsajátíthatjuk a szegénység szellemét, és akkor bizonyosan nem hatalmasodik el rajtunk, keresztényeken a fennhéjázás vagy gőg.
Martin Bubert olvasva ráébredhetünk arra, hogy meg kell szabadulnunk a törzsi-kirekesztő szellemtől, menekülnünk kell az etnikumba zárt világlátástól, amely elválaszt bennünket nemcsak a másik néptől, hanem Istentől is. Az alapvető probléma talán az én és a világ viszonylatában megjeleníthető monologikus gondolkodásban rejlik, ahol Istenre csak, mint a tőlünk független teremtőre (Elohim) hagyatkozunk. Ez a látásmód Buber segítségével kiegészíthető az „én és te” közötti viszonylatban feltáruló dialógussal, amelyben megközelíthető, körüljárható a rejtőzködő Isten (Jahve) mint a levés a létben.
Missziónk lényege abban fogalmazható meg, hogy személyes élettörténetek felépítésére törekszünk szegény barátainkkal. A barátságban meglelhetjük azt a földben elásott kincset vagy értékes gyöngyöt, amelynek a megszerzése reményében érdemes mindent eladni.
ATV interjú dr. Deák Dániellel a Corvinus Egyetem professzorával a korrupcióról és a szegénységről (2017. november 6.)
