„A jógik nem használnak drogokat, a szentek sem, Avilai Szent Teréz a puszta vallásos áhítattól került olyan – tetőtől-talpig megrázó – extatikus állapotba, amelynek ártatlan leírásában a profán olvasó az orgazmus élményét ismeri föl. De a többség (mostanában körülbelül hat és fél milliárdan), földhözragadtabb módokon keresi a testi és/vagy szellemi tapasztalatok és gyönyör érzését.”
(1998. december elsején jelent meg Lángh Júlia írása az Élet és Irodalom hasábjain, melyben a veszélyesség a gyönyör, a függőségek, a hagyományok és az uralkodó (t)rend kontextusában gondolja végig a fűhöz való viszonyt, mely a testtudat szempontjából sem mellékes. A téma máig aktuális. A Szerk.)
Lángh Júlia
A VESZÉLYEK
Sürgősen le kellene szokni a drogozásról: arról, hogy könnyelműen, felületesen és félrevezetően gyűjtőszavakat használjunk – csak úgy általában: drog vagy kábítószer -, anélkül, hogy megmondanánk, pontosan melyikről van szó.
„A cannabisnak semmilyen valóságos neurotoxikus hatása nincs. Alapvetően különbözik az alkoholtól, a kokaintól, az extasytól és a pszichostimulánsoktól, valamint azoktól a gyógyszerektől, amelyeket a toxikománok használnak” – olvasható abban az összehasonlító tanulmányban, amelyet a francia Egészségügyi Minisztérium hozott nyilvánosságra ez év júniusában a különféle legális és illegális szerek hatásának veszélyességéről. A munkát az egészségügyi miniszter rendelte meg Dr. Bernard Roque farmakológustól, a Francia Tudományos Akadémia tagjától. A professzor és munkatársai hat hónapos kutatómunkával, a tudományos és orvosi szakirodalom eddig megjelent kiadványaira és adataira alapozva állították össze a tanulmányt.
Az derült ki – ismét, mert a hír nem újdonság, csak az ad neki nyomatékot, hogy hivatalos, minisztériumi kiadvány közli -, hogy semmiféle összefüggés nincs a drogféleségek legalitása vagy illegalitása és egészségre káros hatásuk között. A cannabis és származékai (azaz marihuána és hasis, köznyelven: „fű” és „shit”) a legkevésbé ártalmasak, jóval kisebb a veszélyességük, mint a dohánynak vagy a depressziót kezelő gyógyszereknek, az alkohol pedig legalább olyan mérgező, mint a heroin és a kokain.
„Az eddigi kutatások nem valószínűsítenek a cannabisra jellemző pszichiátriai szindrómákat – írja a tanulmány. – Kétségtelen, hogy a cannabis alkalmas bizonyos függőség kialakítására. De a nagy mennyiségben fogyasztóknak kevesebb, mint 10%-a válik cannabis-függővé, ami nem elhanyagolható, ám jelentősen kisebb arány, mint az alkoholt és a dohányt nagy mennyiségben fogyasztók kockázata.”
A kutatók az elemzett anyagokat a következő szempontok szerint csoportosították: fiziológai függőség, lelki függőség, neurotixicitás, általános toxicitás és társadalmi veszélyesség. Az összesítés szerint a leginkább ártalmas és veszélyes szer a heroin, a kokain és az alkohol. A második csoporthoz tartoznak a pszichostimulánsok, a hallucinogének és a dohány. Fizikai és lelki függőség, mérgező hatás és társadalmi veszélyesség terén egyaránt a legkevésbé ártalmas a nemzetközi szakirodalmat földolgozó francia tanulmány szerint a cannabis.
Amiről itt szó van: az a cannabis sativa és egyik alfaja, a cannabis indica, magyarul leginkább indiai kendernek mondják. Ha a hazai hivatalos jelentésekben olyan fogalmazással találkozunk, hogy ennyi meg annyi „vadkendert” lefoglaltak, megrendülhet a bizalmunk a rendőrség szakértelmében, a vadkender ugyanis szabadon növő gyom édes hazánk széles tájain, hatóanyag (THC) tartalma vagy semmi, vagy egészen elenyésző, ekként nem is számíthat kábítószernek.
A FÜGGŐSÉG
Számos elterjedt téveszmét kellene eloszlatni, például azt, hogy aki füvet szív, előbb-utóbb kiköt a heroinnál vagy más, a szelídnek nevezett fűvel szemben keménynek titulált drognál. Ez még annyira sem megalapozott – hiszen más a hatóanyaga a fűnek és más a kemény anyagoknak, tehát más-más receptorok érzékenyek rájuk az agyban -, mintha azt állítanánk, hogy aki időnként fröccsöt iszik, előbb-utóbb a csatornában fogja végezni a napi liter pálinkájával.
Az esetek többségében a heroinosok valószínűleg fűvel kezdték, de itt most nem a heroinosok múltjáról, hanem a füvesek igen sok nagyságrenddel népesebb táborának jövőjéről van szó. A kérdést tehát a másik irányból kell megközelíteni: hová jutnak a fűszívók? Az adatok azt mutatják, nem lépnek tovább: Hollandiában például a cannabis alkalmi és rendszeres fogyasztóinak együttes száma 675 ezer fő, és a rendszeres használóknak csak 0,2–0,5 százaléka tér át heroinra. Ez nem olyan arány, hogy komolyan megalapozhatná a marihuána „előszoba-drog” vagy „kapu-drog” néven emlegetett álhírnevét.
Egereken végzett kísérletek azt mutatták, hogy azok az állatok, amelyeknek a szervezetébe korábban THC-t juttattak (tetrahidrokannabinolt, a cannabis hatóanyagát), nem mutattak nagyobb érdeklődést a heroin vagy kokain iránt, mint azok az egerek, amelyek nem kaptak THC-t. Ami azt jelenti, hogy ha valaki átszokik a kemény anyagokra, nem azért teszi, mert a fűszívás késztette erre a szervezetét, hanem más, főként társadalmi okai lehettek, tehát fű-előzmény nélkül is kiköthetett a heroinnál.
A függőség kialakulása és természete igen komoly szakmai kérdés, élettani, pszichológiai, sőt szociológiai is, szerintem például az is függőség, ha egy állampolgár mindent az államtól vár, egy nő mindent egy férfitól, egy újgazdag mindent a pénztől, de ezekbe talán most ne menjünk bele. Egyébként pedig mindannyian függőségben vagyunk valamitől. Mohón sózunk vagy cukrozunk, kávé nélkül el se bírjuk kezdeni a napot. Miért falunk csokit, sütit? Nem a táplálkozás, hanem a gyönyör kedvéért, mert az agyban valami követeli, néha igen hevesen, az édességadagját. Krémessel is kábíthatja magát az ember, kábítja is.
Itt kellene most kitérni a dohány- és alkoholfüggőség problémájára, mivel mindkét élvezeti cikk – jellemző, hogy így nevezik őket és nem „kábszernek” – komolyan veszélyes az egészségre és a környezetre egyaránt. Viszont – és ezzel tudomásom szerint nem sokat foglalkoznak a szakértők -, mindkét szernek feszültségoldó, feszültséglevezető hatása is van, és noha a kár, amelyet okoznak, jelentős, még senki nem mérte föl, mibe kerülne a társadalomnak, stresszben és szorongásban mérve, egy esetleges dohánytalan lét. A szesztilalom hátrányait pedig az amerikai társadalom egyszer már fölmérhette a saját kárán.
A fűről a fent idézett francia összehasonlító tanulmány azt állapítja meg, hogy „enyhe” függőséget okoz, szemben az alkohollal és a dohánnyal, amelyeket a „nagyon erős” függőség kategóriájába sorol. A cannabis okozta esetleges dependencia évtizedek óta vita tárgya.
A gazdag háttéranyagot feldolgozó – és, mellesleg, csakugyan hiánypótló – Drog Enciklopédia CD szerint: „A 147 tudós közül, aki az utóbbi harminc évben komolyan foglalkozott a témával, csak egyetlen állítja, hogy a kender függőséget okoz: Prof. Dr. Gabriel Nahas, a WHO narkotikum–bizottságának tanácsadója. […] Tudománytalanság, kutatási eredmények félremagyarázása és szűklátókörűség jellemzi Gabriel Nahas munkásságát. Kenderszármazékokkal való »tudományos« kísérleteit csak elmegyógyintézeti és börtönlakókon végezte, szerinte ugyanis a kocsmákban és az utcán fogyasztók »nem tipikus esetek«.”
Ettől még doktor Nahast bőven idézhetik, és idézik is, főként szigorú prohibíciós meggyőződésük szakszerű megerősítését kereső politikusok.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kenderfüst beszívása olyan kis édes semmiség, mint egy csokor ibolya szagolgatása. Noha az eddigi kutatások és tapasztalatok szerint fiziológiai függőséget nem okoz, elvonási tünetekről sem hallott még senki, valamilyen lelki, szellemi, kulturális függőség mégiscsak ismeretes, ámbár egyénenként igen változó szinten. Tény, hogy azt az izgalmat, amellyel egy dohányos tud éjnek évadján az üres városban vadászni egy pakli cigire (az alkoholista kiszolgáltatottságáról nem is beszélve), a rendszeres fűszívó nem ismeri, legföljebb maga elé mosolyogva fölsóhajt: „de jól jönne most egy spangli, ám ha nincs, nincs.” Ha egy ideig nem szív, előfordulhat, hogy ötlettelennek és kicsit hülyének érzi magát, de aztán ez elmúlik. Mindez igen nagy mértékben függ attól, hogy a fűszívó mire használja a szert: önmegnyugtatásra, búfelejtésre, gyomorbántalmai enyhítésére, alkoholizmusa elmulasztására, önértékelése megerősítésére, gondolatai szabad-asszociációs bővítésére, szerelmi teljesítménye növelésére, vallási jellegű áhítat átélésére, barátok közötti kommunikáció felpördítésére, vagy arra, hogy csitítsa megnevezhetetlen szorongásait, amelyek egyébként, ha minden rosszul megy, éppenséggel katartikus méreteket is ölthetnek a fű hatására. Az ugyanis megrendítő kapcsolatokra tud fényt deríteni a fogyasztó agyában az idő megfoghatatlan természetéről, az én és a világ határainak átjárhatóságáról és arról, hogy a dolgok másképpen is lehetnek, mint amilyennek eddig láttuk vagy képzeltük őket.
Bob Marley
A GYÖNYÖR
A tudattágító szerek problémája azért nem hagy senkit semlegesen, mert a lét gyökereit érinti, alapvető kérdéseket vet föl: a gyönyörét, a szabadságét, a valóság természetéről alkotott képét. Tehát valamilyen irányban mindenki elfogult e témában, amely nem függetleníthető legszemélyesebb meggyőződésétől, világlátásának alapjaitól. Ha az állam megbízott képviselői a földi igazságszolgáltatás útján a represszió és elrettentés módszereit választják, nem azért teszik, mintha meg akarnák védeni az embereket önmaguktól és szenvedélyeiktől (különben is, mi közük hozzá), nem is annyira a dolgozó nép egészségét féltik, ami már közügy lehetne, mert gazdasági kérdés, hanem valójában attól tartanak leginkább, hogy a percepció kapuit nyitogatók kétségbe vonhatják az elfogadott értékrendeket, netán derűs mosollyal fittyet hánynak minden társadalmi hierarchiának és a tájainkon egyeduralkodó, racionális fehér euroatlanti gondolkodásmód felsőbbrendűségének is. Ez természetesen félelmetes, mert szubverzív, tehát megtorlandó szellemi kihágás, és itt most korántsem csupán picinyke magyar államunk nézeteiről van szó. Az 1961-ben Genfben aláírt Egységes Nemzetközi Kábítószer-egyezmény a korábbi tilalmakat kiterjesztette a cannabisra is, miután, nem kis mértékben egy elrettentő szándékú, de céljaival ellentétes hatást kiváltó ellenpropaganda film nyomán, az amerikaiak elkezdtek tömegesen érdeklődni az addig alig ismert marihuána iránt.
Ma sem tiltják mindenütt. Itt most nem a néhány, viszonylag toleránsabb, ámbár szintén tiltó európai szabályozásra gondolok (Hollandia, Spanyolország, Dánia), hanem például Indiára, ahol a kender, mint haszonnövény, gyógyszer és élvezeti cikk, évezredek óta a vallás, a kultúra és a hétköznapi élet természetes része. A törvények a marihuánát nem is említik, a hasist igen, de nem tiltják, csupán a forgalmazását szabályozzák, ezt is csak engedményként az Egészségügyi Világszervezet (WHO) követelésére. Több ázsiai országban, ahol évezredes hagyomány a cannabis fogyasztása, a kormány csak azért vezette be a tiltó törvényeket, mert az USA vagy a nemzetközi szervezetek ehhez kötötték a pénzsegélyek folyósítását.
Az emberi lény egyik jellemző tulajdonsága, hogy valamilyen droghoz folyamodik. Keresi az extázist, amely lehetővé teszi számára, hogy kilépjen önmagából, szűkös személyiségéből, és szellemi közösségbe kerüljön embertársaival, a múlttal, a mítoszokkal, netán a teremtő erővel. Az extázis révén olyan tudást remél, amellyel valamennyire ellebbentheti a fátylat a nagy titokról, megpillanthatja a valóság rejtett természetét, sőt, részese lehet. Az olyan társadalmakban, amelyek éltek illetve még élnek a beavatási szertartásokkal, a tudattágító szer pontosan meghatározott rituálé szerinti bevétele valamilyen módon minden agyat összeköt, illetve ezt a felemelő, a közösségben feloldó és a szellemi világhoz közelítő érzést kelti a résztvevőkben. Szociális szerepe van. Mint a mi társadalmaink hagyományaiban a közös italozásnak, amely viszont inkább dáridó, mint szellemi élmény, noha a kereszténység hajnalán még az volt. Az újabb kemikáliáknak semmiféle közösségi szerepük nincs, például az altatófélék, szorongásoldók, antidepresszánsok, amelyek komoly függőséget okoznak, tipikusan magányos szerek. Reggeli órákban a nagyvárosok metróin igazi zombikat látni, munkába igyekvő szorgos apákat és anyákat, „drogosokat“, akik még nem tértek magukhoz előző este bevett altatójuktól.
Ne ítélkezzünk fölöttük (sem). Talán jobb lenne a világ, ha az embernek nem lenne szüksége azokra a szerekre, amelyeket földünk pompázatos növényvilága bőséges választékban nyújt, hanem önerőből, meditációs és testi-lelki gyakorlatokkal tudná irányítani az agyában zajló kémiai folyamatokat.
A jógik nem használnak drogokat, a szentek sem, Avilai Szent Teréz a puszta vallásos áhítattól került olyan – tetőtől-talpig megrázó – extatikus állapotba, amelynek ártatlan leírásában a profán olvasó az orgazmus élményét ismeri föl. De a többség (mostanában körülbelül hat és fél milliárdan), földhözragadtabb módokon keresi a testi és/vagy szellemi tapasztalatok és gyönyör érzését. Becslések szerint körülbelül 200-300 millióan vannak, akik a fűszívás szokásának áldoznak.
A HAGYOMÁNYOK
A cannabis tilalma kulturális kérdés. A régészeti leletek tanúsága szerint körülbelül 8000 éve ismert növény más országokban, korokban és vallásokban rendszeresen használt és tisztelt, rituális élvezeti és gyógyító szer volt. Az indiai hagyomány szerint az istenek azért adták a kendert az embereknek, hogy megismerjék a gyönyört és a bátorságot. 1884-ben a brit gyarmati hatóságok hivatalos jelentést tettek közzé Hemp Drug Commision Report címen, amelyben így ismertetik a kendernek az indiaiak életében betöltött szerepét:
„A kender meggyógyítja a hasmenést és a napszúrást, feloldja a nyálkát, ingerli az étvágyat, kisimítja a pösze ember nyelvét, frissíti az értelmet, élénkíti a testet és örömmel tölti meg a szellemet. […] A kenderben lakozó szellem a béke és a tudás szelleme. A kender által előidézett önkívületben az örökkévaló villáma tiszta fénnyé változtatja az anyag homályát. A kender örömadó, mennyekbe repítő, égi vezető, a szegény ember mennyországa, a gyász csillapítója. Egyetlen isten és ember sem olyan jó, mint a vallásos kenderivó.”
A szentnek tartott növényt az indiaiak Párvati Istennőnek köszönhetik, aki féltékeny volt – okkal – férjére, Sívára. De miután a nőnemű kendernövény gyantás virágával kínálta urát, az boldog izgalomban heves vágyat érzett iránta. Indiában a kendert nemcsak afrodiziákumnak használták/használják, tantrikus gyakorlatok vallási és szexuális extázisának kísérőjeként, hanem gyógyszer gyanánt is, álmatlanság, fejfájás és számos olyan tünet ellen, amelyeket pszichoszomatikusnak mondunk. A Ramajána hőse, Rama királyfi kalandos útjai során pihenés és erőgyűjtés céljából kender és maszlag keverékét szívta. A Visnu-ünnepeken hasistartalmú ital fogyasztása után jósoltak a papnők.
A legrégibb írásos emlék Kínából származik, Shen Nung császár i.e. 2737-ben keletkezett gyógyszerkönyve említi a hasist malária, reumás és köszvényes fájdalmak, női gyengélkedés ellen. Tibetben állatharapás és skorpiócsípés, megfázás, galandféreg, görcsök és hasmenés, valamint tériszony ellen tartották hatékonynak.
Az asszír férfiak vadászatból vagy csatából hazatérve zárt sátorban kendert – magokat és leveleket – égettek, a füst megtisztító illatában beszélve meg a lezajlott eseményeket. Ugyancsak megtisztulásra és fertőtlenítésre alkalmazták a birkabőrökkel hermetikusan zárt sátrak belsejében égetett kender füstjét a szkíták is. Erről Hérodotosz számol be: a tűz fölött izzó kövekre dobott kendermagoktól a sátorban „olyan füst és gőz száll föl, amely egy görög fürdőnek is becsületére válna. Az elragadtatott szkíták örömkiáltásokat hallatnak.”
Az asszír qunnabu szó nyolc-tíz ékírásos emléken szerepel, egy perzsa korból származó asszír botanikai szótár is említi: a kender az ókori Felső-Ázsiában általánosan elterjedt volt. A qunnabu szó változatai görög, szír, arab és latin nyelven is ismeretesek: a cannabis először a Krisztus utáni első században élt Dioszkoridész görög orvos gyógynövénykönyvében olvasható. A szerző egyébként azt állítja (miként idősebb Plinius is), hogy a kendermagvak élvezete impotenssé teszi a férfiakat. Ehhez képest nemcsak az indiai vallási irodalom és a hagyományos indiai orvoslás hangsúlyozza szerelemre késztető hatalmát, de a kínaiak is évezredeken át főztek belőle szerelmi bájitalokat, az Ezeregyéjszaka meséi több helyen is beszámolnak ugyanerről a vonzó hatásról, a perzsa szufik költeményei szintén, Mexikóban és Afrika számos vidékén ugyancsak régóta használják arra a célra, hogy a szexuális gyönyör földöntúli magasságokba emelkedjék.
Mindebből elhamarkodott lenne azt a következtetést levonni, hogy csak a távoli – Európától távoli – kultúrákban fedezték föl a nőnemű kendernövény pszichoaktív hatását. Régészeti leletek tanúsága szerint otthonunknak tekintett földrészünk régi lakóitól sem volt idegen a fűszívás.
Egy írországi sír feltárásakor kendermaradványokat és bronzpipát találtak. Több német ásatás hozott felszínre olyan agyagpipákat, amelyekből kendert szívtak. Egy Brandenburg vidékén feltárt temetkezési helyen az i.e. V. századból származó kendermagok voltak. Egyébként pedig a germán főisten, Wotan feleségének, Freiának a szent növénye a kender volt.
A középkorban is ismeretesek maradtak a cannabis erényei. A XII. században Szent Hildegard, bencés szerzetesnő és misztikus, a rupertsbergi kolostor alapítója, gazdag életművében a gyógyászati tanácsok között megemlíti a kendert is, megjegyezve, hogy akinek üres az agya, az fejfájást kap tőle, de az egészséges agynak és fejnek nem árt meg.
Úgy látszik Viktória királynőnek sem ártott, rendíthetetlen puritánságát nem tudta befolyásolni a havonta elfogyasztott kenderkivonat, amelyet orvosa tanácsára alkalmazott görcsoldónak. Hazájában egy ideje már nem volt ismeretlen ez a gyógynövény: Erasmus Darwin költő és orvos (az „evolúciós” Charles Darwin nagypapája) ültette és nevelte nagyra az első marihuánát, egy cannabis indicát, nem egyedül, hanem Sir Joseph Banks, a Royal Society (a Brit Tudományos Akadémia) elnökének társaságában. A legendák szerint a specimen öt méter magasra nőtt.
Az Ohiói Orvoskamara egyik jelentése, 1850-ben, a kendert több, mint húsz féle betegség kezelésére ajánlotta: javaslatai tíz évvel később bekerültek az általános orvosi szakkönyvbe. A hivatalos nemzetközi tilalom, amely a cannabist mindezek ellenére a kemény drogokkal egyenrangú teljes tilalommal sújtotta, csak 1961-ben következett be.
Gomba és cannabis fa
AZ URALKODÓ (t)REND
A hatalmak képviselőit irritálja a fűszívók mássága. Akik az „istenek füvének”, „győzelmet adó nőiességnek“, „égi vezetőnek“, a „halhatatlanság elixírjének“, a „megvilágosodás magvának” nevezett növénnyel jóindulatú viszonyban vannak, többnyire egyúttal másként gondolkodók is, nem politikai értelemben. Ilyenek különben egyre többen léteznek szerte a világban, fűszívás nélkül is. Mert nem nehéz látni, hogy pontosan ugyanazzal a gondolkodásmóddal és működési szabályzattal, amellyel földi uraink eddig vezették a világot – immáron csaknem a szakadék peremére -, nem lehet megváltoztatni az irányt. A végtermékektől bűzös és elszürkült bolygó cipeli a hátán ezt a növekedés téveszméjétől elvakult, a gyarapodás bűvöletétől megszédült bandát, amely nem akarja észrevenni, hogy úgy fog önnön gőgjébe belefulladni, mint egy súlyosan függő, szokásain változtatni képtelen keménydrogos az overdózisba. Éppenséggel azokat is mondhatnánk „drogosoknak”, akik a pénzbe és a hatalomba kábultak bele. Eléggé veszélyesek a társadalomra.
Amikor a korábbi módszerekkel nincs, vagy nem látszik kiút, akkor mondják azt, hogy eljött a paradigmaváltás ideje. Persze nem tudom, ez mit jelent, senki sem tudja pontosan, de a bolygónagyságú csődöt csakugyan valamilyen gyökeresen más megközelítéssel lehetne talán – ha még lehet – eredményesebben kezelni.
A világ vezető politikusai egyelőre nem mutatják a jelét, hogy ezt megértették volna. Féltik a megrögzült hagyományokon alapuló hatalmukat, ezért nem tűrhetik azt a fajta máskéntgondolkodást, amelynek terjedését a fű nagymértékben elősegítette. De már nem törölhetik el a kultúrtörténetnek egy egész fejezetét, olyan jeleneteket, mint például amikor Aldous Huxley, Arthur Koestler és Allen Ginsberg ott ült Thimoty Leary pszichedelikus szeánszain.
Balról-jobbra: Allen Ginsberg, Peggy Hitchcock, Timothy Leary és Lawrence Ferlinghetti – a pszichedelikus mozgalom vezéralakjai
*
Lángh Júlia 1942-ben született Budapesten. Volt tanár, tanító, reklámszövegíró, fordító, szociális gondozó és újságíró. 1977-től Párizsban élt, 1984-től a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa volt a rádió bezárásáig.
Ezután elment egy évre Afrikába óvónőnek. 2001-ben ismét Afrikába utazott, csádi fiataloknak tanított rádiós újságírást. Első két könyve ezekről az afrikai élményekről számol be. Aztán Egy budai úrilány címmel írt memoárt, amely 1945 és 1960 közt zajlott magyarországi eseményekről, szűkebben az írónő gyermekkoráról szóló visszaemlékezés.
Lángh Júlia jelenleg Magyarországon él.
A Magvető Kiadónál megjelent művei:
Közel Afrikához (1996)
Vissza Afrikába (2002)
Egy budai úrilány (2003)
Párizs fű alatt (2009)
Macskák és férfiak (2014)
Lángh Júlia a Párizs fű alatt című könyvének bemutatóján
