Nagy a zavar a fejekben, ha az a kérdés, miért is tüntetnek a pedagógusok jelenleg, országszerte. Megpróbáljuk összefoglalni, hogy a tanárok követeléseinek mi az oka, és hogy hol hibádzik a rendszer.
A probléma összetett. Egyrészt sokan nem értik, hogy miért tüntetnek a pedagógusok, általánossá kezd válni az a nézet, hogy „csak” több pénzt szeretnének, meg az ellen tiltakoznak, hogy sok órájuk van. Gyorsan tegyük hozzá: a pedagógusok valóban keveset keresnek, és valóban sok órájuk van, úgyhogy mindkét követelés jogos. Csakhogy a kormányzati kommunikáció azon van, hogy hiteltelenítse a követeléseket, azon az áron is hogy támadja a szakma presztízsét, ami eddig sem volt túl magas. Ezzel párhuzamosan a tárca azt állítja, kész az érdemi egyeztetésre, ami szintén álságos retorikai bravúr. Ezzel szemben viszont az is tény, hogy a civil- és szakszervezetek, miután megfogalmazták követeléseiket, nem fordítottak elég időt arra, hogy széles körben elmagyarázzák, min miért szükséges azonnal változtatni, és miért van jelenleg óriási bajban az oktatási rendszer egésze.
Talán érdemes a kérdést onnan megfogni, ahonnan Lázár János, a Miniszterelnökség mindenhez értő guruja is kezdte: elképzelhetetlen a 2010 előtti rendszer restaurálása, mert az megbukott. Hogy Lázár ezt miből gondolja, azt természetesen nem fejtette ki bővebben. De legyen neki igaza, nézzük csak meg azt, hogy mi volt 2010-ben, mielőtt az Orbán-kormány nekiállt, hogy módszeresen szétverje az oktatási rendszert.
Tankönyvpiac, óraszám, tankötelezettség, leterheltség – Mi a baja a diákoknak?
Érdemes a diákok szemszögéből kezdeni a dolgot. 2010-ben még nem 16 év volt a tankötelezettség korhatára. Nagyon fontos különbség! Amióta ugyanis az Orbán-kormány csökkentette a tankötelezettség korhatárát, egyre többen hullanak ki úgy az oktatási rendszerből, hogy még a nyolc általánost sem tudták elvégezni. Ez pedig növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egyenes utat mutat ezeknek a fiataloknak a közmunka világába – ahonnan (pláne bármiféle végzettség nélkül) lehetetlen kitörni. Teljes mértékben jogos követelés tehát például a 18 éves korig tartó tankötelezettség visszaállításának sürgetése.
2010 óta jelentősen nőtt a diákok óraszáma és a kötelezően megtanulandó tananyagmennyiség is. Csakhogy hiába véli úgy Balog Zoltán, hogy a nyugattal csak úgy tarthatjuk a lépést, hogy a mennyiségre helyezzük a hangsúlyt, ez nincs így. A tananyag felduzzasztása ugyanis pusztán azt eredményezi, hogy nincs elég idő a tudás elmélyítésére. A pedagógusok többször jelezték, hogy ilyen mennyiségű tananyagon legfeljebb átrohanni képesek – ez pedig még jobban csökkenti a megszerzett tudás mennyiségét. Vagyis épp ellentétes eredménnyel jár, mint amit Balog hangoztat.
Teljesen jogos kérés az óraszámcsökkentés is. A gyerekek rettenetesen túl vannak terhelve, átlagosan több mint 32 órájuk van egy héten, de ez a szám akár 40 fölé is felcsúszhat. Ha belegondolunk, hogy ezen órák többségére külön készülniük is kell, akkor talán nem meglepő, hogy a legtöbben a sporttevékenységek, a másféle különórák (például zene- vagy nyelvtanulás) helyett töltik az idejüket a matematika és irodalom anyag bemagolásával, szabadidejük pedig jóformán egyáltalán nincs.
Ne felejtsük el, hogy 2010-ben még nem volt államosítva a teljes tankönyvpiac. Megvolt a szabadsága annak, ki milyen könyvből akar tanítani. És nem kellett a hibáktól hemzsegő kísérleti tankönyvekre hónapokig várni, mert a nemzeti tankönyvellátó „kis csúszásokkal” szállította ki azokat… Ráadásul a tankönyv-probléma „kicsiben” mutat rá az oktatási rendszer egészének nehézségeire: az állandó változások mentén nehéz (vagy inkább lehetetlen) nyugodt körülmények közt elsajátítani a tudást.
Elhibázott államosítás, kézi irányítás, káosz – Mi a baj a rendszerrel?
Ezzel pedig rá is fordulhatunk a tanárok követeléseire. Mert a kötelezően választható tankönyv csak egy, apró szelete annak, amivel az utóbbi években a pedagógusoknak meg kellett küzdeniük.
Tulajdonképpen a problémák többsége egyetlen pontra vezethető vissza: az iskolák államosítására. Bár a jelenlegi kormány irányából teljes mértékben érthető volt az, hogy az iskolák felett is át akarták venni az uralmat, a végeredmény még az ő számukra sem tekinthető ideálisnak. A szuperszervezetként létrehozottKlebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) ugyanis semmi mást nem hozott az intézmények életébe, mint káoszt. Az eredeti csábszöveg, amivel egykor a Kliket hirdették, az volt, hogy az önkormányzatok számára hatalmas anyagi megterhelést jelent az iskolák fenntartása, ezért van szükség egy állami szervre, ami felügyel, koordinál és egyben finanszíroz is.
A gyakorlat ezzel szemben: a világ összes pénze nem elég a Kliknek, amióta megalakult, folyamatosanöntik bele a milliárdokat (évről évre többet), az iskolák mégis adósságokban úsznak, a legalapvetőbb felszerelésekre nem telik, és a pedagógusok bére rendszeresen késik. Ami pedig a koordinálást illeti: azzal, hogy egy távoli intézmény kezébe helyezték az iskolák igazgatását, semmi mást nem sikerült elérni, mint azt, hogy a döntések kikerültek az igazgatók kezéből, a messzi-messzi intézményben viszont senki sem ért hozzájuk, így vagy egyáltalán nem történik semmi, vagy hónapokat kell várni egy intézkedésre (mondjuk egy tornaterem kifestésére), vagy rossz döntéseket hoznak.
Cserébe a Klik, mint intézményfenntartó nevezi ki az igazgatókat az iskolák élére: számtalan olyan esetet lehet itt említeni, amikor olyan ember került egy-egy intézmény élére, akivel sem a tantestület, sem a diákok, sem a szülők nem voltak kibékülve. Cserébe ezek az igazgatók önálló döntéseket nem hozhatnak, ám kiváló közvetítőivé váltak a Klik üzeneteinek, így nem csoda, hogy egyre többen panaszkodnak az iskolákban is a házmester-mentalitás megjelenésére. A feljelentgetés mára a PÖCS-ben (újkori nevén BECS) öltött végső testet, az önértékelési csoportokban ugyanis épp az a lényeg, hogy a tanárok saját és egymás hibáira „rávilágítsanak”.
Szükségtelen adminisztráció, sokasodó feladatok, kullogó bérek – tanárnak lenni egyre rosszabb
Emellett az, hogy kiszervezték az intézmények feletti felügyeletet, jelentősen megnövelte a pedagógusok adminisztrációs terheit is. Egyre több időt kell ugyanis dokumentálással tölteniük, felesleges papírok kitöltésével, beszámolók gépelésével.
A leterheltségnek azonban vannak további faktorai is: egyrészt a pedagógusoknak is nőtt az óraszámuk, ami egyet jelentett azzal, hogy cserébe a túlórapénzüktől (csakúgy, mint egy sor más juttatástól)elbúcsúzhattak. A megnövekedett óraszám emellett azt is eredményezte, hogy sok helyen az óraadó tanárok (vagyis azok, akik nem teljes állásban voltak részei az állománynak) feleslegessé váltak. Nem csak az óraszám nőtt, de a kötelezően az iskolában töltendő munkaidő is: ez jelenleg 32 óra, ez a törvényben megszabott munkaidő 80 százaléka.
Csakhogy azt bármelyik tanár könnyedén elmagyarázhatná, hogy ezt az időt, amit bent tölt, többnyire ugyebár a tanítással és adminisztrációval tölti, cserébe viszont jóval több időt fordít otthon is az órákra való felkészülésre. Csak a viszonyítás kedvéért: a helyzet már 2007-ben sem volt jó, amikor a Magyarországon dolgozó tanítók, tanárok leterheltsége az OECD-országok átlagához viszonyítva az oktatás mindhárom szintjén több mint tizedrészével magasabb volt a többiekéhez képest. Csak Japánban volt akkoriban több a tanárok kötelező munkaideje, mint nálunk.
És itt lyukadunk ki a neuralgikus pontnál: a pedagógusok bérezése. Nem lehet elégszer elmondani, hogy az életpályamodell álságos módon hiteget (már akit!) azzal, hogy a pedagógusoknak az őket megillető módon növekszik a bérük. Nincs ez így, hisz sem az inflációt, sem a minimálbért nem követi már a tanárok fizetése, és talán azt sem árt újra meg újra az emlékezetünkbe idéznünk, hogy az OECD-országok közül nálunk keresik a legkevesebbet a pedagógusok. És arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy egy iskolában nem csak pedagógusok dolgoznak. Az iskola-, óvodatitkárok, dajkák például 2008 óta semmiféle béremelést nem kaptak!
Szintén fontos követelés, hogy a nyugdíjkorhatár betöltése után is lehessen foglalkoztatni a pedagógusokat. Jelenleg a kormányhatározat a miniszterelnök engedélyéhez köti a továbbfoglalkoztatást. Egy olyan szakmában, amely számtalan okból épp súlyosan elöregedőben van: a pedagógusok 35 százaléka jelenleg 50 feletti. A pedagógusok azonban itt is csak lehetőséget kérnek arra, hogy esetlegesen tovább taníthasson az, akinek a helyét nem sikerülne betölteni, vagy szakmai tudása, felkészültsége és kedve (talán ez fogy el mostanában a leghamarabb) van ahhoz, hogy folytassa az oktató-nevelő munkát. Jelenleg viszont, ha betöltik a nyugdíjkorhatárt, akkor abban a pillanatban (magyarán akár a tanév kellős közepén) nyugdíjba kell vonulniuk.
Aztán itt vannak még a szakiskolák, amelyekről ugyan jóval kevesebb szó esik, de egy ideje őket is elérte már az oktatási reformok szele. A kormánytól már megszokott módon, jóformán évenként forgatják fel a szakképzés egész rendszerét: tologatják az iskolákat a különböző minisztériumok között, miközben az oktatás alapvető feltételei is hiányoznak (nem biztosított a megfelelő számú és megfelelő minőségű gyakorlati képzőhely), és az anyagi források is hiányoznak – vagyis itt is rendszerszintű problémák vannak, amelyeken sürgősen változtatni kell(ene).
Az oktatásról szóló társadalmi vita is segíthet kikényszeríteni az egyeztetést
És talán mind közül a legfontosabb követelés az egyeztetés kikényszerítése lenne. Hiába tesz ugyanis úgy a kormány, mintha kész lenne az oktatásról az oktatásban dolgozókkal is egyeztetni, valójában ennek sem most, sem korábban nem voltak meg a feltételei. Azt inkább ne tekintsük egyeztetésnek, amikor a minisztérium egy asztalhoz ül a Pedagógusok Szakszervezetével, majd kompromisszumra kényszeríti őket, mint azt tette már a köznevelési törvény elfogadásakor, vagy 2013-ban a sztrájkbizottsággal. A köznevelési kerekasztal, vagy éppen a tankerületi fórumokon történő „egyeztetések” ugyanis legfeljebb az illúzióját teremtik meg annak, hogy érdemi módon kíváncsi az oktatási kormányzat a pedagógusok véleményére.
Hogy valamelyest mégis megijedt a kormány a pedagógusok tüntetéseitől és követeléseitől, azt talán az bizonyítja, hogy megszabadultak a köznevelési államtitkártól, Czunyiné Bertalan judittól. Czunyiné ugyan nem volt olyan emblematikus szereplője az oktatási reformoknak, mint elődje, Hoffmann Rózsa, inkább egyfajta pufferként pozícionálták, aki sokat nem tett le az asztalra, de a dühöt le lehetett rajta vezetni, nem véletlenül lehetett már korában is többször hallani a menesztéséről keringő híreket. Most viszont Palkovics László felsőoktatási államtitkár majd veszi át a feladatait (érdekes döntés ez is, hisz épp Hoffmann leváltása után vált ketté a köz- és felsőoktatási feladatok intézése). Azért Czunyiné sem marad az út szélén: belőle a bukás után digitális tartalomfejlesztésért felelős kormánybiztost faragnak – bármit is jelentsen ez.
A tankerületi fórumokról kivonatolt (vagyis szűrt) formában kerülnek majd a panaszok a kerekasztal elé, ahonnan átvándorolnak majd a minisztériumba (ez is mennyi időt vesz majd igénybe!), hogy aztán… Mi is történjen velük? Mert erre a kérdésre ugyan jó válasz nincsen. Azt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere már jelezte: az állami fenntartó rendszerből „nem engednek”.
S minthogy épp az a legfőbb baja ennek az oktatási rendszernek, hogy ebbe a centralizált, megfélemlítésre és elnyomásra épülő keretbe van beszuszakolva, ahol az érdemi szereplők helyett arctalan és hozzá nem értő „szakértők” (élükön Fekete Györggyel) konzultálnak maguk közt az oktatási reformok nagyszerűségéről – ezt egyeztetésnek hívni legfeljebb cinikus retorikai fordulat még akkor is, ha egy erős pálfordulással a hétvégén épp a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is jelezte, hogy készek az egyeztetésre (három nappal korábban még bojkottra szólítottak fel…), míg a Pedagógus Szakszervezet fél nappal a kerekasztal előtt közölte, hogy mégsem ülnek le tárgyalni Balogékkal. Illetve nem úgy: 12-én ugyanis, a Pedagógus Sztrájkbizottság részeként készek egyeztetni… Ennél a lassan kabaréba forduló egyeztetési hercehurcánál viszont jóval többre lenne szükség, és mihamarabb, mert ahogy azt a Herman Ottó Gimnázium kétségbeesett nyílt levelében megfogalmazta: „A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán!”
A legfontosabb az lenne, ha ezt értené meg mindenki még azelőtt, hogy a kár, amit a jelenlegi kormány okozott, visszafordíthatatlanná válna.
A cikk eredetileg a Kettős Mérce blogján jelent meg.
Nyomtatott formában a Feketemosó közéleti szabadlap 5. számában olvasható.
