Minden bizonnyal jó dolog civilnek lenni, de hogy ehhez a finom állapothoz némi tápanyagot is szolgáltassunk, érdemes néhány gondolatot végig szálazni. Vajon mivel tud ez örömet okozni?
Tud, nyugodjunk ebbe bele, de itt nem érdemes az olvasást abbahagyni. Vegyünk alaposan szemügyre egy társadalmi lényt, egy kortársunkat. Látjuk? Látjuk. Ha ez megtörtént, akkor becsüljük meg, hányféle szempontból tudnánk osztályozni, különféle fogalmi rendekben meghatározni a helyét, rangsorát. Ne is próbálkozzunk vele, fantáziától, tanultságtól és igénytől függően túlontúl sok koordinátarendszerben helyezhető el az illető. Mivel ez a rögeszménk, szűkítsük le a dolgot annyira, civil-e ő, avagy sem, de ha mégis, akkor mennyire, milyen minőségben az? Ha az, mitől jó ez neki?
Természetesen nem sok veleje van a dolognak, ha a civil-létet nem próbáljuk pontos módon legalább saját magunk számára tisztázni. Na, mégis mitől civil a meghatározott célszemély? Az tiszta, hogy bár minden bizonnyal van neve az illetőnek, de az a név, amivel azonosítani szoktuk (plusz anyja neve, születési helye, időpontja) az nem egy közszájon forgó, márkás név, egy társadalmi egyediségében foglalt jelölő, hanem csak egy kellően szűk körben ismert azonosító, azaz nincs neki hírértéke. Úgy is beszélhetünk a civilnek gondolt illetőről, mintha az szinonimája lenne annak a szónak, hogy kisember, vagy közember, sőt, ő akár lehetne egy, a társadalmi hírpiacra be nem kerülő tömeglény. Innen akár merészen tovább is lehet menni: nem is kíván bekerülni a hírpiacra. Csak. Neki ez nem fontos, mást szeretne az élet-idejében megvalósítani. Tehát a civilségével kapcsolatos megállapításaink előtti számbavételi szempont az, hogy ő a társadalom, leginkább statisztikailag, és nem közismert tetteivel azonosítható egyede.
Eggyel feljebb lépve e gondolati létrán, kukkantsunk bele emberünkbe, és figyeljük meg alaposan, hogyan érzékeli magát, illetve, miket gondol magáról. Az első megközelítést az egyszerűség kedvéért nevezzük én-tudatnak, a másodikat öntudatnak. Mindkettő egy-egy állandóan változó képsorozat saját magunkról. No, de mi a különbség az öntudat és az éntudat között? Az én-tudat egy érzékeiben, világérzéseiben belakott, az akaratlagos tudat ellenőrzése alatt tartott érzékegyüttest jelöl, az öntudat az erre az egyediségre büszke, az egyszervolt, újjáalakíthatatlan személyiségért boldog felelősséget vállaló duális kísérő érzést jelöli. Az egyik egy testi azonosulást valósít meg, a másik, némi magyarázatra szoruló módon, szellemit. A magyarázatról szóló bizonytalankodás annak szól, hogy az utóbbit oly igen nehéz fizikai minőségében tetten érni, úgyhogy nem is próbálom meg.
Viszont jelen gondolatmenetünk szempontjából csak ez az érdekes, mármint: – a szellemi énképünk, az egyedi mivoltunkkal való azonosulás konkrétumai, valamint a – a szellemi énképen belüli, a társadalom többi tagjaihoz való tudatos viszony minősége.
Eddig megvoltunk, örömszerzés még sehol. Próbálkozzunk valami mással, olyannal, amivel a hétköznapokban nem igazán szoktunk. Fussunk neki pl. annak az egyébként teljesen értelmetlen gondolatkísérletnek, hogy mi lehet a különbség egy több ezer évvel ezelőtti pl. asszír közember és egy mai magyar kisvárosi közember között? Mi az, amit biztosan tudunk, és témánk szempontjából van magyarázati jelentősége? Az szerintem nem érdekes, hogy másféle eszközöket szokott meg, más ritmusban, más szabályok közt él. Nem érdekel igazán az azóta megváltozott társadalmi képződményekhez való viszonya, a technikai fejlődéssel együtt járó eszközhasználati képessége, tulajdonlási viszonyai, stb., – mivel ezek önmagukban semmilyen magyarázatot nem adnak a célszemélyre vonatkozóan, miszerint miért jó – akkor és most – civilnek lennie? Persze, rá lehetne kérdezni, tudott-e az asszír kisember civilként élni? Valószínűleg nem, és feltehetően azért, mert a társadalom, általa elérhető többi tagjához fűződő viszonya végtelenül le volt korlátozva. Megkockáztatom, közösségi létélményt leginkább a harcmezőn, a hatalmasok akaratából érezhetett csupán.
De akkor, az idők által megváltoztatva, mi hozta létre a civil létezés megélhető létformáit? Vannak változások, bizony, hogy vannak, melyek a fentieknél sokkal inkább lehetséges örömszerző képességgé tudnak változni. Jelesen azok, hogy talán többet tud önmagáról, többet tud a világról, de leginkább az, hogy máshogy illeszkedik az őt befogadó tömeghez. Nincs neki alávetve, és nem is érez maga fölött okvetlenül és bénító erővel végtelen és örök rétegződést. Gyereki fejébe sokszorosan több társadalmi tudás kerül, ez a lényeg. Ténylegesen: sokkal nagyobb az esélye arra, hogy önmaga számára is, saját sorsot tervező személyiséggé váljon, miközben érdemben és tevőlegesen illeszkedhet be kora társadalmába.
Talán itt találjuk meg a dolog (mármint magában a civilségben örömforrást okozó lehetőség) velejét: a társadalmi tudással, kora megértésének képességével megáldott egyed képes olyan társadalmasított folyamatokban együttműködni a többiekkel, ami nem egyszerű kötelező energialeadás, vagy –csere, nem jövedelemszerzés, nem diktált kötelezettség; hanem önként vállalt közösségi termék. Az önkéntesség kiinduló mozzanata emberünkben rejlik, belülről határozza meg az együttműködés célját, módját, eszköztárát. A közösség(ek)hez való tartozás tudati eleme az a többlet, ami öntudati elemként mozgósítja benne a szunnyadó, de névtelenségét őrző alkotó erőket.
Hasznossága az együtt létrehozott dolgok megteremtésében mérhető csupán, örömszerző képessége a másoknak okozott öröm visszatükröződése. Ahhoz, hogy valaki tudatosan önként megteremtett közösségi örömökben vegyen részt, ahhoz bizony fel kell fedeznie önmagában a civil ember öntudatát, aminek a táplálásához a létezés vegetációs alapfolyamatain túl cselekvő és pozitív kapcsolatokat kell teremtenie.
Sajnos, sajnos, tömegesen civilekkel akkor fogunk találkozni, ha gyermekkorában már örömszerző közösségi élményekkel dúsítva nevelik fel. Közösségeket találni egy szűk társadalmi körbe bezárult gyerekkort követően az idő előrehaladtával egyre nehezebb. Civillé az tud válni, akit gyerekként arra kondicionáltak, hogy ő egyedi és visszavonhatatlanul sajátos személyiség, és a nélkül okoz neki saját létezése örömet, hogy nem kíván túlterjeszkedni saját fizikai és szellemi korlátjain, de nem is kíván belül rekedni saját személyes léte szűk körén – csak másokkal, sokféle népekkel együtt szeretne személyiség maradni.
Hát így.
