Aki gyakran olvas, az bizonyosan tudja már, hogy szeretek a világban párhuzamokat vonni azért, hogy mindent pontosan megértsek. Szeretek egyszerű analógiákat teremteni. Figyelek rendszereket, és azt gondolom, ha valami működik kicsiben, akkor így van ez nagyban is. A hatalom működését például nagyon szépen tudom az iskola működésén keresztül vizsgálni. De ugyanígy vontam már párhuzamot a kormány működése és a patriarchális – magyar viszonylatban jellemzően bántalmazó -, párkapcsolatok között.
(Murinai Angéla vizsgálódásai)
Történt valami, amire megint elkezdtem odafigyelni. Még tavaly kezdődött. Nehezen indult az osztályom, nehezen szoktak össze a gyerekek. Velem is. Egy-két héttel az évnyitó után az egyik diákom anyja azon gondolkodott, hogy kiveszi a gyerekét az iskolából, mert sok a balhé, és a kisfiú furcsán viselkedik. Kértem, hogy várjon még, bízzon bennem: ne vigye el a gyereket, adjon időt. Akkor ez a fiatal nő bizalmat szavazott, és ott hagyta nálam a fiát. Jelentem, mostanra a gyerek remekül van, szépen fejlődik, a közösségünk is összeállt, nincsenek balhék. Örülök, hogy maradt, imádom, ahogy kacag, ahogy küzd, dolgozik. Nagyon komoly tagja az osztálynak.
Köztudott, hogy nem vagyok rasszista, sőt megvetem, sötétnek és korlátoltnak tartom azokat, akik sajnos azok. Nem amolyan „eltartott kisujjú elméleti nemrasszista vagyok”, hanem olyan proletár, aki cigánygyerekeket tanít, és próbál együttműködni a szüleikkel.
Gyakran mondom, hogy cigány, egyrészt azért, mert tetszik ez a szó, másrészt pedig dacból. Nem pejoratívan használom a szót, hanem csakazértis, mert egy ilyen kíméletlenül rasszista országban nevetséges álszentségnek tartom az eufém romázást. Mintha a szavakon múlna ennek a népnek a tisztelete.
Apropó, azt tudtad, hogy a fehér ember nem – feltétlen – megvetésből jelent parasztot nekik? Azért neveznek így mindenkit, aki nem cigány, mert nem érzik helyesnek a cigány-magyar párhuzamot. Képzeld el, szerintük ők is magyarok! Valami megkülönböztetés kell közöttünk, nem? És akkor én is paraszt vagyok. Nem úgy vagyok paraszt, ahogy általában mondom a gyökérnemzetségűekre, hogy tapló parasztok, hanem ez amolyan fajnév. Érted?
Ezt a napokban az egyik szülő mondta el nekem. Pont az a szülő, akinek az a bizonyos kisfia ott van az osztályomban. Aki a héten bejött hozzám, mert olvasta valahol, hogy ezek a gyerekek hátrányosak. És az mit jelent. Pfff. Pont ettől féltem! A szülők, akikkel tojáshéjon járós, illékony bizalmi kapcsolatban vagyok, akik már eleve nem bíznak a parasztokban, a tanárokban meg főleg nem, szóval ezek a szülők nem értik, nem úgy értik, nem azt hallják meg, amit mondani akar a többség és én is.
Mert valójában azt akarjuk mondani, hogy a gyerek megérdemli, hogy jól lehessen az iskolában, mert a gyereknek szüksége van humánus nevelésre.
Véletlen, hogy pont ott vagyok, hogy pont nehéz osztályom volt, (már nem az) ezért élesen látszik a szakadék az én humánus nevelésem és mások autokrata nevelésének eredményei között. Ez valójában nem a hátrányos helyzetről szól és nem is a romákról, hanem az oktatási helyzetről.
Egy-egy oktatásról szóló cikkben a hangsúly nem oda kerül, ahova szánják, illetve bekerülnek az ismertetésbe azok a speciális motívumok, amik a kilátástalan magyar jövőt akarják célzottan megfordítani valami élhetőbbé. A tudattalan bűnbak-képzés miatt csúszik el általában a hangsúly a hátrányos helyzet, a kezelhetetlenség és a romaság felé.
Tényleg kezdtem attól tartani, hogyha ez egyszer eljut azokhoz a szülőkhöz, akikkel kapcsolatban vagyok, akkor valami félreértés majd szétrombolja a törékeny kapcsolódásunkat. És lám, megtörtént. Ott volt előttem egyikük megrendülten, feldúltan, csalódottan. Olvasott valamit, ami neki arról szól, hogy hiába bízott, hát megint falnak futott. Nem különb ez se, mint az összes többi paraszt. Lenézi ez is a gyerekét.
Lemondott róla, miközben ő, az anyja, nemrég váltott munkát csak azért, hogy a gyerekeivel tudjon lenni. Mert ez a fiatal nő korábban olyan helyen dolgozott, ahonnét csak este hétkor ért haza a családjához. Hogy megoldja a gyermekei felügyeletét éjszakás műszakra váltott. Reggel hazaér, alszik délutánig, megjönnek a gyerekek, együtt vannak, majd átadja őket az apjuknak, és elmegy dolgozni. Mert ez az anya azt akarja, hogy a gyereke többre vigye, mint ő. Milyen érzés lehet neki azt gondolni, hogy a tanár lemondott arról a gyerekről, akiért ő ilyen erővel küzd?
Később gondolkodtam a dolgon, és igyekeztem meglátni a párhuzamot valami egészen mással. Hatalom, egyenlőtlenség, bizalmatlanság, gyanakvás, gyűlölet -, ezen a vonalon haladtam előre, és egyszer csak, nahát, eszembe jutott egy nemrég megjelent cikk, amiben a férfi író arról (is) beszél, hogy néha marha nagy önfegyelemre van szüksége, mikor látja a nők férfiak felé áradó dühét és bizalmatlanságát. Azt is írja, hogy tudja: ez a harag jogos, ennek helye van, mégis neki, aki ugye ismert feminizmus-támogató férfi, nagy önuralom kell, hogy ne húzza magára, ne pukkadjon, ne kérje ki magának az általánosító megvetést, ami időnként (és egyre gyakrabban) megnyilvánul a neme iránt.
Ott az iskola folyosóján valami hasonlót éreztem, amit ő érezhet, mikor ezzel a jelenséggel találkozik. Én nem férfiként éreztem, hanem fehér (paraszt) pedagógusként, aki egy olyan közösségben akar jó ember lenni, amely közösség tagjai iránta (a fajtája iránt) bizalmatlanok. Ebben a szituban én vagyok privilegizált helyzetben, egyúttal benne abban a tömegben, mely tömegről ennek a nőnek az a tapasztalása, hogy megbízhatatlan, kirekesztő, lenéző vele szemben. Olyasféle vagyok ott a folyosón, akivel neki résen kell lenni, aki nemegyszer hozta már őt kellemetlen helyzetbe. Nem én személy szerint, hanem a csoport, amelyhez tartozom.
Éppen úgy viszonyul hozzám, ahogy én viszonyulok a férfiakhoz, ahogy én vagyok teli haraggal és megvetéssel irányukban tapasztalásaim, olvasmányaim, történeteim okán. Ettől persze jól el tudok a pasikkal dumálni, észre sem veszik, hogy belül mélyen mindig figyelek, mindig résen vagyok, és soha nem hiszek nekik. Ezt tanították velem a viselkedésükkel. Ez az elnyomó iránti gyűlölet.
Tapasztalom ezt a bizalmatlanságot, amióta tanítok. Figyelnek a szülők, közben meg örülnek és hálásak, hiszen a gyerekeik szeretnek engem és tanulnak jó dolgokat, de akkor is mindenek mélyén ott a figyelés, ami kijár az elnyomónak. Nekem.
Lavírozok tehát, igyekszem nagyon korrektnek lenni, hiszen magammal egyenlőnek tekintem ezt a nőt. Mármint nem vagyunk egyforma helyzetben -, én ugye szerencsés vagyok. Fehér középosztálybeli, tanult, világlátott -, de közben emberek vagyunk, vagyis egyenlők. A helyzetem javarészt annak a szerencsének köszönhető, hogy nem cigánynak születtem. Csakhogy pont a szerencsém miatt, ami neki a másik véglet, vagyis pech, ő nem tekinti magát velem egyenlőnek. Azt tanulta, azt tudja, hogy én hatalmi helyzetben vagyok, és gyakran vissza is élek ezzel a hatalommal. (Mint, csoport.) Lám, most mégis odajön és kérdez. Emiatt legvégül az van, hogy én a hatalmi helyzetemből tisztelem a bátorságát, amivel odaáll elém. Na, erre varrjál gombot!
A legkevesebb, amit most tehetek, hogy igyekszem úgy beszélni vele, hogy ne érezze köztünk a szakadékot, amit semmi egyéb nem vájt oda, csupán az eltérő származás. Annyira nagyon igyekszem most, hogy már félek, kilóg a lóláb és átüt az erőlködés. Megérzi majd a tapogatózásom, hamisnak fog gondolni, sunyinak, ahogy én megérzem a kényszert egy olyan férfin, aki tudja, „veszélyes” vagyok, nekem nem lehet bármilyen poént elsütni, vagy a szülés szentségéről beszélni, mert akkor odamarok. Ilyen helyzetekben teremtődnek meg azok az izzadságszagú beszélgetések, amikben senki nincs jól.
Fúúú, de bonyolult. Lehet vajon érteni ezt az egészet valamennyire?
Érzem tehát a bizalmatlanság-párhuzamot, és szeretném, hogy ennek ellenére bízzon bennem. Közben figyelem magamat is: nem most kellene megsértődni, amiért kétségbe von? Engem, aki jó vagyok? Hát nem látja, milyen fasza, nemrasszista, cikicuki tanár vagyok?
Pont velem szórakozik, mikor tessék, bárki megmondhatja, mennyi mindent tettem máris a gyerekekéért, hogy mennyire igyekszem a saját mércém szerint őt, a szülőt is megfelelő módon tisztelni? Ő meg tessék! Hall vagy olvas valamit, aztán upppsz, máris kérdőre von. Hát ezt érdemlem én? Egyenlőségjelet a sok cigányozó bunkóval?
Húzd rá a férfi-nő analógiát: Én kérem, mosogatok otthon, és tisztelem a nőket is. Én kérem, harminc éve boldog házasságban élek, támogatom a hölgyek egyenlőségét, és engem igenis sért ez az általánosító „gyűlölködés”. (Ami nem az, egyébként.)
Igyekszem nem duzzogni, nem hozni azt a gyerekes pampogást, amiért ki szoktam nevetni a tükrömben hirtelen magukat meglátó pasikat. Igyekszem érteni a helyzetet. Nem is nehéz különösebben, mert nőként zsigerből érzem, amit ő: az elnyomottak és kihasználtak bizalmatlanságát. Aztán mikor elmegy, úgy köszön nekem: csókolom. A szemem kisül a szégyentől. Milyen ország az, ahol felnőtt nő, a felnőtt nőnek csókolómmal köszön?
Eszembe jut még az a másik cigány anyuka, aki nemrég elmesélte, hogy egy dohányboltban állt sorba, mikor a vevők a migránsokat hozták párhuzamba a cigányokkal, és mivel ő maga fehér bőrű, ezért szabadon röhögve, undorító hangnemben beszéltek a népéről. Ő meg csak hallgatott telve a parasztok iránti mély szeretettel, nyilván, hisz oly szerethető elnyomók vagyunk! Azt is mondta, hogy az ő lánya már nem szeret a családjával étterembe menni, mert az apján látszik, hogy cigány, és az kínos. Magyarországon az kínos.
Ilyen ország ez.
Én meg állok, hallgatom őket, szégyellem magam a fajtám miatt úgy, ahogy a férfiak sosem szégyenkeznek nemtársaik miatt, inkább kikérik maguknak a kritikus szavakat, és időnként őrületes ingerem támad, hogy feltegyem a kezem és hüppögjek pont úgy, ahogy a pasik: én nem, én nem olyan vagyok! Tessék, kérem engem szeretni, mert én jó vagyok!
Az a helyzet, hogy valójában nem gondolom, hogy nekik kellene bármit mondanom. Nem lesz őnekik attól jobb, ha simogatni kezdem a fejüket, és mélyen egyetértek azzal, ha elmondják a kínjukat. Nem attól lesz nekik jobb, ha majd engem szeretnek. Az én dolgom itt van inkább a saját fajtámmal, amiképpen a férfiaknak sem a feminista nőkhöz kell dörgölőzni és nekik bólogatni, hogy megkapják a bizonyosságot arról, hogy ők jó emberek. A férfiakkal van dolguk, nekik mondják, őket állítsák meg, ha a nőknek jót akarnak.
Nekem itt kell beszélni a tapasztalataimról, a gyerekekről és a szüleikről, akik közt pont olyan arányban vannak jó emberek, mint az én kiváltságos csoportom tagjai között. Szóval nem a romákhoz kell nekem simulni, miközben kiélvezhetem a privilegizált helyzetem meg az ő hálájukat olyan dolgokért, amik szóra sem méltó emberi evidenciák. Fürödni a „csókolom” mély meghajlásában. Itt kell elmondanom az én erős csoportomban, hogy oltári nagy gáz, ami ebben az országban zajlik.
Mostanra divat lett az erős mellé állni és taposni a gyengét. Divat lett az elnyomottat gyűlölni, minden nyomorunkat őrá vetíteni, közben elvárni, hogy minden kritika nélkül a mi elvárásainkat kövesse, továbbá szeressen és tiszteljen minket. Pont, amiképp a férfiak is elvárják, hogy szeretve legyenek minden általános aljasságuk és megvetésre méltó viselkedéseik ellenére. Hát szeressék őket a nők, akiknek nem adnak levegőt, akiket használnak és lenyomnak.
Miért is? Milyen alapon kellene őket úgy an bloc szeretni és tisztelni? Nincs válasz. Nyilván mert az nekik a hatalom jogán jár. Hát nem jár. Rasszistának lenni pont olyan ciki és idejét múlt, mint szexistának lenni vagy nőgyűlölőnek. Amíg pedig ezt a tényt tömegével nem vesszük tudomásul, és ennek fényében nem változtatunk a viselkedésünkön, addig nem kell együttműködést várni a cigányoktól és a nőktől sem, kedves férfiak. Jelenleg köszönjétek meg, hogy nem borítjuk rátok a konyhaasztalt.
Abszurdum a cigányoktól együttműködésre számítani egy olyan elnyomó többségi csoportnak, amely visszaél a hatalmával. Amíg ezt nem értjük meg és a változást nem ezen az alapon kezdjük el MI, az erősek, amíg a fejekben sötétség és előítélet honol, addig olyan országban fogunk élni, ahol senki nem érzi jól magát.
Forrás: Gumiszoba
A nyitó kép Fülöp Máté fotója.
