Egyike a rendszerváltás még meglevő, de ki sosem teljesedett vívmányainak a közmeghallgatás. Budapesten eredeti formájában a főpolgármestert és csapatát egyaránt megizzasztó műfaj ez, hiszen minden kérdésre nem lehet előre fölkészülni. Ma már nem is lehet csak úgy kérdezni. A lakos leadja írásban – még csak nem is villámlevélben, hanem kinyomtatva – a kérdéseit, aztán az apparátus ír egy választ, a főpolgármester pedig fölolvassa.
Legalábbis így történne napjainkban a közmeghallgatás, de szerencsére Tarlós Istvánt más fából faragták. A sima fölolvasás nem az ő műfaja, a párbeszéd annál inkább. Aminek vannak veszélyei: ha nem vigyáz az ember, könnyen felfedi magát. Idén december másodikán este ez is előfordult.
Az úrvezető
Kicsit elkéstem, Tarlós István már nagyban magyarázta a Polgármesteri Hivatalban előkészített szöveget olvasva, mennyire nehéz ma Budapesten kivágni egy fát – miközben olvasóim tudják, hogy milyen könnyű –, aztán egyszer csak megkérdezte, ott vagyok-e. Ott voltam, és beszélgetni kezdtünk. Ilyenkor az az igazi kérdés, hogy sikerül-e áttörni a bürokratikus, itt minden úgy van jól, ahogy van védőréteget. Úgy érzem, egy pillanatra sikerült. Amikor azt magyaráztam, hogy egy kivágott húsz éves fa helyett hiába ültetnek el egy négy éveset, mire abból ugyanakkora lomb lesz, ahhoz megint kell húsz év.
Tehát van húsz év hiátus a lombozatnak a hőmérsékletet kiegyenlítő, a por egy részét megkötő és a zajt tompító szolgálatában. Ezen a ponton látszott a főpolgármesteren, hogy megértette, a pótlás az valójában csak lesz pótlás. Valamikor. Aztán gyorsan előbújt belőle az úrvezető, akit nem a többi autó zavar a haladásban, hanem a lámpa meg a biciklis (a gyalogosról nem volt szó, gondolom az teljesen marginális kérdés számára). De azért szívesen ott ülnék a jövő héten, amikor a Balázs Mór-terv megvalósításáról egyeztet, vajon tesz-e azért valamit, hogy legyen végre egy grémium, ami minden közlekedésfejlesztési projektet folyamatosan ütköztet a Balázs Mór-tervvel, és következetesen érvényesíti a benne foglalt szép elveket, célokat. Mert – legalábbis Kelenföldön – ma mintha azzal kezdődne a közlekedési felújítástervezés, hogy hol van egy fa, amit jól ki lehet vágni, hol van egy kis járda, amit el lehet venni a gyalogosoktól, és P+R parkolót lehet belőle csinálni. Ami totálisan más, mint amit a terv ígér.
Az óbudai őslakos
Több kérdező is firtatta a Római parti védgát építését. A kérdések is izgalmasak voltak, de még inkább a környezet. Megtudtuk, hogy a főpolgármesternek még az 1950-es védekezésről is vannak emlékei, amikor két éves volt, és hogy gyermekkorában sokszor vett részt a védekezésben, a homokzsákpakolásban. Tehát azok közé tartozik, akik tudják, miről van szó, akiknek a Római part – ő következetesen csillaghegyi öbölről beszélt – hozzá tartozik az életéhez. Ellentétben azokkal a máshol lakó „szélsőliberálisokkal”, akik csak az ellenzéki fellépés lehetőségét keresik a Duna mellett is. Ettől a szélsőliberálisozástól aztán nehezen szabadult, az egyik – szintén a csillaghegyi öbölben fölnőtt – kérdező lakos vagy háromszor kérte ki magának, hogy őt és a kérdéseit ilyen szempontból ítéljék meg. Nála és a Mocsári dűlővel kapcsolatban kérdezők esetében bukott ki az írásban kérdezés hátulütője. Értékes percek mentek el annak firtatásával, hogy a beadott tíz-húsz kérdésből hányra hangozzék el válasz ott helyben, és mennyire elég írásban válaszolni. Ami mutatja, hogy írásban a kérdések könnyen szaporodnak. Ha csak szóban lehet kérdezni, akkor gyorsan elintézhető a lakos. Már a harmadik kérdése után leültethető azzal, hogy hagyjon mást is érvényesülni. Szinte szerencse, hogy ennyire kevesen vagyunk, akik értelmét látjuk a közmeghallgatásnak. Hiszen írásban feltehetne ilyenkor akár 100 lakos is fejenként harminc kérdést. 3000 válasz. Izgalmas lenne.
A magával sem egyetértő
Megkérdezte egy lakos, vajon a Fővárosi Önkormányzat miért nem áll ki a Városligetért. Elhangzott az obligát válasz, à la Baán László, hogy több lesz a zöldfelület, és az milyen jó. Aztán, a kérdés feltevője jól összefogottan, érthetően cáfolt, beszélt a fakataszterről, amiből hiányoznak harminc-negyvenéves fák, és elmondta, micsoda szörnyűség, ami ott történik, beleértve az Állat- és Növénykert igazgatója által szorgalmazott Biodómot is. Annak kontrasztjaként, ami zajlik, a lakos még dicsérte is a főpolgármester korábbi javaslatát a Nyugati Pályaudvar mögötti múzeumi negyedre. Erre a viszontválaszra már nem érkezett érdemi reagálás a pulpitusról, úgy éreztem, hogy Tarlós István csak annyira áll ki az orbáni-baáni (rém)álom mögött, amennyire nagyon muszáj.
A tömegközlekedés felelőse
Erről nem volt közvetlen kérdés, csak úgy, hirtelen előkerült a probléma. Az derült ki számomra, hogy a tömegközlekedés finanszírozása minden másnál – még a csillaghegyi öblöt veszélyeztető árvíznél is – fontosabb Tarlós István számára. Itt nem volt szélsőliberálisozás, nem volt ellenzékemlegetés. A felelős városvezető kifakadását hallhattuk arról, mennyire magára hagyták azok, akik mellett amúgy ezen az estén is többször hitet tett. (Volt persze egy oldalvágás a dúsgazdag Budaörsről, aki adhatna többet azért, mert kijár oda a fővárosi busz.) Röviden összefoglalva a hosszú jeremiádát, megtudhattuk, hogy csak az ígéretek jönnek, pénz nem, pedig a fővárosi tömegközlekedés költségeit egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban kellene vállalnia az utasnak, a városnak és a kormánynak. Elhangzott az is, hogy ez egy kötelező feladat, márpedig kötelező feladat ellátására az államnak biztosítani kell a fedezetet.
Minden megtörténhet, még az is, hogy az állam elfogadja Tarlós István ajánlatát, és átveszi a fővárosi tömegközlekedést – történt már ilyen, az első világháború után –, csakhogy akkor mi sem marad a Fővárosi Önkormányzatnak. Egy kis útkaparás, egy kis szeméthordás, no meg a belvárosi részek famentesítése. Sajnálnám, ha ez megtörténne, nagyon unalmassá válna a közmeghallgatás.
Forrás: Levegő Munkacsoport
