A kérdések
1) Milyen kiváltó okokat/társadalmi folyamatokat látsz, melyek a gyűlöletbeszéd kialakulását, erősödését okozzák?
2) Szerinted mit kellene tenni ahhoz (akár apróságot is), hogy kedvezőbb irányba mozduljanak a dolgok?
Aknai Zoltán
(szociálpolitikus, a Menhely Alapítvány igazgatója)
1) Hogy erősödik-e a gyűlöletbeszéd azt nem tudom. Ennyire nem vagyok otthon a média területén. Amit persze nem lehetett nem észre venni, az a kormányzati propaganda volt, melyet a menekült kérdés kapcsán sikerült tökélyre fejleszteni. A humanitárius katasztrófa elhallgatása, pontosabban átkeresztelése „illegális bevándorlássá” óriási károkat okozott a társadalom széles köreiben, hiszen a félelmet keltett az emberekben. És ezt a félelmet nagyon nehéz eloszlatni, csökkenteni. Sokkal több energiát igényel, mint amennyibe a félelem bogarának elültetése került. Ráadásul bármilyen „ellen propaganda” csak erősíti azokat a rossz érzéseket, amelyeket a „gyűlöletkeltő” kommunikáció előhozott. Sőt az ügyesen manipulált hírekkel, csak a negatív töltetű történések (elégedetlenkedés, „szökés”, erőszak, stb.) hangsúlyozásával még azok is inkább a „gyűlölködőknek” adnak igazat, akik egyébként felvilágosultnak, jól tájékozottnak gondolják magukat. Az információk elhallgatása, manipulálása, a történések egyoldalú bemutatása, elfogult kommentálása mind erősítik azt, aki ezekkel a módszerekkel él. Ráadásul legitimizálja azt, hogy lehet „gyűlöletkeltő módon” kommunikálni. Ami jelenleg zajlik itt az országban, az a hatalom központosításának tökéletes iskolája, mely az összes eszközt felhasználja a totális egyeduralom kialakításához. Köztük a félelemkeltést is, melyet többek között a gyűlöletkeltő kommunikációval lehet megvalósítani. Ráadásul van egy komoly társadalmi réteg, amelyik vevő a nála is kiszolgáltatottabbak ellen hangoló propagandára.
2) Képezni, tájékoztatni minden olyan eszközzel, amely rendelkezésünkre áll. A független médiával, beleértve az interneten elérhetőeket is. Mert a megismerés oszlathatja csak el a kétkedést, a félelmet, a gyűlöletet. El kell jutni a fiatalokhoz, iskolákba, az egyetemekre, hogy minél szélesebb körű legyen a rálátásuk a különböző problémákra. Persze fontos, hogy az ő nyelvükön szólaljanak meg a különböző fórumok, egyebek. Hosszabb távon pedig a mainstream médiának követnie kell az amerikai és nyugat-európai műsorokban bevett módszereket, amelyek nem direkt sulykolnak, képeznek, hanem a megszokás eszközével operálnak, míg végül „normális, és természetes” lesz, hogy „fekete” a rendőrfőnök, „színes bőrű” a tv bemondó, az időjárás jelentő, és „bevándorló” a riporter…
Bardóczi Sándor
(tájépítész, újságíró)
1) A kiváltó társadalmi okok szerintem az oktatásban, családi mintákban keresendők, illetve újabban az „alternatív tömegmédia” iszonyatos térhódításában, ahol ellenőrizetlen infók, összeesküvés-elméletek, uszítások tömege generálódik és kap szárnyra tudatos, jól szervezett uszítás keretében.
2) Az iskolákban alapszabállyá tenni a „szóval és tettel nem bántunk másokat” szabályt a mindennapok gyakorlatában is. Erkölcstanóra helyett a vitakultúra, a demokratikus párbeszéd, az egymásra odafigyelés “tanórájára” van szükség. A médiában pedig az opinion engineering, a kamuoldalak, az uszítók elleni átfogó, nemzetközi fellépésre. No és persze az se mindegy, milyen példát mutat a politika.
Bácskai Juli
(pszichológus)
1) Fejtől bűzlik a hal. Kiszabadítottak 6 éve egy gonosz szellemet a palackból: a rasszizmus és gyűlölet szellemét. Nem vagyok annyira naiv (még én se), hogy azt higgyem, korábban nem szidalmaztak emberek egymás között más bőrszínű, más szexuális orientációjú vagy csak más kultúrájú embereket. De nem volt szalonképes! Nem volt legális! Nem jelenhetett meg írásban, nyomtatásban, falakon, plakátokon! És ez a kormányzat (ha semmi más nem volna a rovásán), akkor is visszafordíthatatlanul bűnös abban, hogy nem tiltotta le, nem állt ki soha a kisebbségek mellett, sőt ő maga gerjeszti a gyűlöletbeszédet.
2) Természetesen ugyanott kell a változtatás. Ha holnaptól ez megszűnne, akkor is többször annyi év kell a normális kommunikáció és humánus légkör „divatba hozásához”.
Mindenki a saját helyén kell, hogy tiltakozzon, ne terjesszen, ne engedjen és ő maga ne kövesse el a gyűlölettel átitatott közlést – bármilyen formában.
Bányay Géza
(a Civil Rádió műsorkészítője)
1) Jó lenne, ha a kérdésről úgy tudnánk beszélni, hogy elszakadunk a szűkített (politikai) értelmezéstől, s tágabb összefüggésekben vizsgálódunk.
A gyűlöletbeszédnek létezik jogi meghatározása, sokan úgy gondolják, hogy ez alapvetően jogi kérdés. Azonban az, hogy jogszabállyal kívánjuk korlátozni mint helytelen magatartást, egyúttal félre is viszi a dolgokat. Egy definiálható cselekedetet kíván üldözni, amiben az áldozatok köre szűken, politikai szempontok szerint van meghatározva.
A valódi kérdés azonban az, mi készteti az embert mások iránti gyűlöletre, mi az előítéletes gyűlölet természete. A jogszabálynak egyszerűen meg lehet felelni érzelmeket elfedő fogalmazással, de ez csak képmutatás. Nagyjából tisztában vagyunk azzal, hogy a jogszabály megalkotása is képmutatás, és a neki való megfelelés is az.
Hogy megértsük, mi történik az emberben, pszichológiai, etológiai alapú vizsgálódásra van szükség. Szembe kell nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a gyűlölet(beszéd) áldozatai maguk is gyűlölnek másokat, ők sem mentesek az előítéletektől. A gyűlölködőt nem menti az, hogy az áldozata sem mentes a gyűlölettől, de ha nem merünk minden oldalon semlegesen vizsgálódni, akkor nem jutunk tényleges eredményre.
Úgy gondolom, hogy a gyűlöletbeszéd alapja előítélet. Az előítélettel azt állítjuk, hogy a magam és csoportom sikertelensége, balszerencséje egy másik csoport gonosz munkájának eredménye. Az előítéletek többsége tanult dolog. A legtöbb előítélet már születésünktől velünk van (már a családban megtanuljuk), s annyira belénk ivódik, hogy jószerivel képtelenség szembenézni vele. Mivel az előítéletet készen kapjuk, elfogadása nem tudatos. Ezért nagyon könnyű manipulálni az embereket az előítéleteken keresztül. Elég egy „tudjuk kik” vagy „azok”, hogy aktivizáljuk az előítéletet, ami pillanatok alatt gyűlöletté manifesztálódhat.
2) A kérdés, gondolom, elsősorban a Civil Rádióban megtehető dolgokra vonatkozik. Társadalmi szinten ugyanis sok helyen be kellene avatkozni, elsősorban az oktatásban, az emberi ideák átadásában, a közbeszédben stb.
Úgy gondolom, akkor járunk el helyesen, ha célunk annak a gondolkozásnak a megmutatása, ami mellett nem létezik gyűlölet(beszéd). A fő üzenetnek a „jó beszédnek”, „jóakaratú beszédnek” és életfelfogásnak kell lennie. Ez (még ha nem vallási alapon közelítünk is) alapvetően spirituális beállítódás. Annak a megértése, hogy mind ugyanazon teremtés részei vagyunk, testvérek. A múlt században Gandhi volt az, aki ezt az eszményt a legszebben meg tudta osztani a világgal. Hatása kétségtelen, de minden generációnak újra és újra tanulnia kell, mit jelent az erőszakmentesség, az együttműködés, a testvériség stb.
A mi célunk sem lehet kevesebb. Pozitív forrást Gandhin kívül is találunk, sőt mi magunk is képesek vagyunk kimondani ezeket az igazságokat. A rádió erre változatos lehetőséget adhat.
Az első kérdésre megkísérelt válaszból az okok kutatása, tudatosítása következik. Ez azonban csak a nem-gyűlöló, előítélet-mentes felfogással együtt értelmes kutatás. A gyűlölet okainak kutatása ugyanis könnyen megreked a gyűlöletes (és ezért gyűlölhető) személyek, csoportok azonosításában, ami által csöbörből-vödörbe jutunk: a másik „rossz” gyűlöletétől a mi „jogos” gyűlöletünkig. A kutatásban ezzel is szembe kell nézni, ugyanakkor vezértémaként az ideális hozzáállást kell megjelölnünk, nem a problémásat.
Ma az az általános, hogy jól-rosszul azonosítjuk a bajokat, de semmilyen megoldást nem kínálunk. Egyrészt nincs is megoldás a kezünkben, mert az odavezető utat nem ismerjük, csak a problematikusat, másrészt pedig félünk attól, hogy meghatározzunk ideális értékeket, mert ezt túlzott beavatkozásnak véljük. Ez már világjelenség, nálunk a megközelítés mucsai mivolta, az árokásás és kútmérgezés mértéke megdöbbentő.
Amennyiben műsorokról lenne szó, akkor ez azt jelenti, hogy kutassuk sokféle megközelítéssel az előítéletektől és gyűlölségtől mentes embert, világlátást – ez a pozitív cél legyen kiemelve –, valamint dolgozzuk fel a gyűlölet természetét sokféleképpen. Nézzünk szembe azzal, hogy az előítélet és következményei nem korlátozódnak csak néhány csoportra, és az jellegzetes áldozatok sem mentesek ettől, mivel mind ugyanabban sérült, torz, manipulált társadalom- és világképben osztozunk kulturálisan. Különösen értékes beszélgetések várhatók olyanokkal, akik hajlandóak önreflexióra ebben a kérdésben. Vannak ilyenek számosan. Szembe kell nézni azzal, hogy az a vizsgálódás megsérti a modern PC elvárásokat, PC tabukkal megy szembe.
Bárdóczky Zsófi
1) A bűnbakkeresés ősi játszma, ha találnak valakit, akire rá lehet fogni, hogy miattuk rossz mindenkinek, akkor végre együtt, közösen uszíthatnak a „rosszak” ellen, és egy hamis összetartozás-érzést kaphatnak azok, akik együtt gyűlölnek. Olyasmi ez, mint az alkohol: oldja a stresszt rövidtávon. Melósabb volna testmozgással (a társadalomban alkotó közösségben) oldani a stresszt, hosszútávon hatásosabb is. Sajnos sokan megelégszenek a pillanatnyi (vélt) haszonnal, elébe helyezve azt a hosszú távú eredményeknek. Pont, mint a tekintélyelvű nevelés esetében.
Mostanában az álhírek terjedését is vizsgálták, lehet, hogy azok is táplálják a negatív hatást.
2) Sajnos kisgyermekes szülők közt is tapasztaltam a gyűlöletbeszéd hatását, éppen migránsok miatt készült lőni tanulni egy anyuka. Aki nem mellesleg soha nem látott(!) még migránst élőben. Neki tettem fel egyszerű racionális kérdéseket, ami alapján talán észreveszi, hogy manipulálták – talán nem.
Szerintem a higgadtság az egyik kulcsa a gyűlölet elhamvasztásának. Higgadtság és tények, az általánosítás helyett konkrét dolgok megvizsgálása. És ehhez egy olyan miliő kialakítása, ahol elérik egymást az emberek, ahol tudnak véleményt cserélni. Sokan csak azért dőlnek be a TV-ben látott szuggesztív hülyeségeknek, mert nincs kontroll, nincs, akivel megbeszéljék, hogy ez másképp is lehet (mondjuk a hülyeséget is erősíthetik egymásban, szóval nem tudom, ez valóban hatásos volna-e).
Bódis Lajos
(egyetemi docens – Corvinus Egyetem)
1) Hosszú távú kulturális tényezők (reflektálás hiánya, panaszkultúra, önsajnálat, intézményekben való bizalmatlanság), elszegényedés, a hatalomszerzésre való politikai felhasználás. A kulturális összetevők miatt akkor is veszélyeztetettek lennénk, ha a közélet irányítói a szolidaritás kultúráját igyekeznének erősíteni. Ezzel szemben jól láthatóan ennek az ellenkezőjére törekednek, mint a hazai és nemzetközi tapasztalatokból is látszik, nagyon sikeresen.
2) Beszélgetni és közelebb menni egymáshoz. Egyrészt úgy, mint ha normális országban élnénk, másrészt meglepő módokon.
- A konkrétabb élményeim most a saját csoportomhoz – Közöd Civil Társaság – kötődnek. Néhányan kezdjetek el úgy viselkedni, mint ha a közélet normális tevékenységnek számítana. A helyi közügyek valószínűleg inkább fehér folt, inkább felkeltheti az emberek érdeklődését, egyedi hozzáadott értékünk lehet. Egyedül is lehet, de az a különc szerepbe szorít, és hamar kiéghetünk. 4-5 ember viszont már észre tudja vetetni magát, a fővárosi kerületekben például egy pártcsoport ritkán áll akár csak ennyi tevékeny tagból. Persze mindez általános közéleti aktivitásra vonatkozik, de ennek a jelentős része ma összefügg a gyűlölködéssel és annak szándékos gerjesztésével, így a vele szemben való fellépés eszköze is lehet. A saját tapasztalatom: http://abcug.hu/nem-hagyjak-hogy-jozsefvaros-kiszurjon-szegenyekkel/
- Szintén a Közödhöz közel álló tapasztalat, ahogy a fiatal józsefvárosi evangélikus lelkésznő közösségépítésbe és gyülekezetépítésbe kezdett, és ez még csak fokozódhat. Görcsök nélkül, az egyház mint a civil aktivitás egy formája hangsúlyozásával, amely a lelkiismereti szabadság jegyében nyitott a nem hívők és a hit kérdésében legkülönbözőbb nézeteket vallók felé. Sokáig mehetünk együtt, hogy számítsanak a különbségeink, egyelőre messze nem tartunk itt. Szintén átfogóbb, mint a gyűlöletbeszéddel való szembeszállás, de mivel a segítés feladatai és az emberek indulatai itt vannak velünk, ezért az ilyen szemléletű közösségépítés és gyülekezetépítés nagyon hamar konkretizálódhat. Konkrétumok ebben a két remek cikkben:
http://www.evangelikus.hu/jozsefvarosi-gyulekezet-riport-2016
http://mno.hu/belfold/az-evangelikus-lelkesz-aki-osszezordult-kocsis-mateval-1383207
- Végül: történetek gyűjtése és bemutatása, mint a Budapest Katalógus vagy a Mesélünk 8tól8ig:
https://www.facebook.com/budapestkatalogus/?fref=ts
https://www.facebook.com/Mes%C3%A9l%C3%BCnk-8t%C3%B3l8ig-153295185058006/
Csongor Anna
(szociálpolitikus, az ELTE TáTK szakigazgatója)
1) – a kormányzati szereplők és ezzel együtt a mainstream kommunikációs csatornák mérhetetlen inkorrekt szövege
- a konkrét gyűlöletkeltés adott csoportok ellen nemhogy büntetendő, hanem kifejezetten legitim történet – nagyban példa a bevándorlás ellenes kampány, kicsiben a cigányok mindennapos zaklatása
- a kirekesztés, hibáztatás a napi életünk része
- az emberek félnek, hogy kiszorulnak, lecsúsznak (joggal), és ezért igyekeznek élesen megkülönböztetni magukat azoktól, akik szerintük még náluk is lejjebb vannak, így jobban érzik magukat
- az állandó harcban állás, az örökös ellenségkeresés szintén a napjaink része, mert így lehet egy izgatott állapotot fenntartani, amikor majd jöhet valaki vagy valami, ami megment, illetve így lehet elbagatellizálni megszorító intézkedéseket, áldozatokat
- mert így szeretjük.
2)
- fogalmam sincs, olyan erős a politikai nyomás, hogy ez ellen kétséges, hogy bármi is használ
- fogalmam sincs, mert olyan erős már az igény az ellenségre, a hibásra, a bűnbakra, a lehetőségre, hogy utáljunk valakit, hogy ez ellen kétséges, hogy bármi is használ
- a kooperáció békés szigeteit összehozni hasznos lenne, de tapasztalataim szerint ebből nagyon sok kell, hogy el tudjon terjedni, és átírja az előbbieket, legfeljebb a szabályt erősítő kivételt hozza létre: a rendes zsidó vagy a rendes cigány kategóriáját
- a meglévő törvényeket finomítani és betartatni
- etikai kódexet újságíróknak, tanároknak, köztisztviselőknek, és szankciókat, ha megsértik
- példamutató emberek, celebek, sokat szereplő figurák bevonása egy kampányba, vagy legalább abba, hogy szándékosan kerüljék a gyűlöletbeszédet
- óvodák? iskolák? közintézmények?
Gergely Attila
(szociológus, egyetemi tanár)
1) „Kiváltó okok” – tudjuk, hogy sokszor még azok sem kellenek hozzá (mármint „külső okok”).
Mindenesetre valamelyest tanulságosak lehetnek, főleg a távolabbi(nak látszó) esetek. A mai Japánban is van pl. elég hangos koreai-ellenes ‘héto szupícsi’. Érdekes volt egy nagyon kozmopolita, nagyon nacionalizmus- és előítélet-ellenes japán történésztől azt hallanom, hogy „van bizonyos alapja”, ti. egyes japánok igazságtalannak találják, hogy adózási vagy segélyezési szempontból hátrányba kerüljenek Japánban csak azért, mert mindössze közönséges japán állampolgárok. Ezt olyan valaki mondta, aki egyébként harcosan kiáll a koreaiak igaza mellett (is), és sok koreai barátja van (nemcsak Japánban, a dél-koreai elitben is).
2) Persze, az ember mindig tehet …
A gyűlölet elsősorban a gyűlölőt károsítja (a gyűlölt szert tehet az áldozat többletére);
Ez azt is jelenti, hogy a „gyűlölet-beszélőket” sem gyűlölhetjük;
- János Pál pápa: : a szeretet ellentéte voltaképpen nem a gyűlölet, hanem a másik ember eszközként való „használata”, kihasználása (még Karol Wojtylaként írta: “A személyt jogosan megilleti, hogy ne használati tárgynak nézzék, hanem szeretettel közelítsenek hozzá.”, in: Pope John Paul II: Love and Responsibility, Ignatius Press,1993, 42.; a kötet először 1960-ban, lengyelül jelent meg).
Ellenszérum (amiről még nem írtak volna eleget)? Egy olyan légkör bizonyára jótékony lehet, ahol van hiteles törekvés a tárgyilagosságra, a tiszta beszédre (de az eshetőségekhez nem árt kézügynél tartani az Írást, vagy legalább A vihar kapujában c. Akutagava-írás valamelyik magyar fordítását).
Horgas Péter
(díszlet és jelmeztervező)
1) Azt hiszem nagyon mély, történelmi okai vannak annak, hogy ebben az ügyben idáig jutottunk. Az utóbbi időben egyre jobban hiszem azt, hogy az ország állapota többek között annak köszönhető, hogy a mindenkori kormányok, lényegében a XX. század elejétől kezdve – néhány szerencsés évet leszámítva – tudatosan vagy tudattalanul – nagyon kevés figyelmet és energiát fektettek az oktatásba, a közoktatásba, a kultúrába. Itt természetesen nem a művészetekre gondolok. Arra a kommunikációs, befogadó és megértő emberi készségre, amely tanítható, fejleszthető. De az oktatás egyetlen diktatúrának sem a kedvenc terepe, a nép infantilizálása, hergelése pedig napjainkban nem pusztán a hatalom egyik kegyetlen eszköze, hanem az “úri osztály” ideiglenes és vélt gazdasági érdeke is, amely természetesen szűklátókörű. Mert kulturálatlan és tájékozatlan. A rendszerváltás után, a nagy bizakodást és reményt követően nagyon hamar csalódtunk, bizalmatlanná, csalódottá váltunk. És hagytuk, hogy elkezdjünk félni. Félni, mindattól, amit nem ismertünk, amit nem tudtunk megtanulni. És a csalódásaink, frusztráltságunk agresszióhoz vezetett és vezet. Az át- és kibeszéletlen történeteink, rétegesen növekvő szégyeneink boldogtalanná és beteggé tettek minket. A számok is ezt mutatják, ez nem csak egy érzés.
2) A fentiekből következik számomra, hogy irgalmatlan nagy erővel kell törekedni a békére, a nyugalomra, az oktatásra, a figyelemre. Az okos készülődésre, mert a történelem arra is megtanított minket, hogy ennyi fájdalmat, bántást és ekkora butaságot nem lehet büntetlenül, következmények nélkül megúszni. Tehát most minden szinten, minden egyes szobában, teremben, kocsmában és az utcán gyógyítani és tanítani kell.
Kamarás István
(vallásszociológus, közíró)
2)
- Úgy köszönni a lakótársaknak a liftbe, hogy amikor „Jó napot kívánok” teljes szívemből kívánjak neki jó napot.
– Kijelentéseimet így kezdeni „Talán”, „Szerintem”, „Lehetséges, hogy”: önkritizálva gőgös magabiztosságomat.
– Magamban keresni a hibát, másokban az érdekeset, értékeset.
– Tisztességgel megismerni történetünket kicsiben és nagyban.
– A keresztényeknek ferencpápista keresztényeknek lenni.
– Kicsiben és nagyban, személyesen, kisközösségben és országosan úgy belemenni bátran mindenféle dialógusokba, hogy felvállalom annak a kockázatát, hogy a végén az én igazamat meg kell osztanom vagy éppen alá kell rendelnem a másikénak.
– Megtanulni, megtanítani és gyakorolni az adás kultúráját, habitusát és ethoszát.
Dr. Nagy Károly Zsolt
(tudományos munkatárs – MTA BTK Néprajztudományi Intézet, főiskolai adjunktus – Sárospataki Református Teológiai Akadémia)
1) Az első kérdések, melyeket a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban szerintem tisztázni kellene – még mielőtt az érdemi kérdésekkel foglalkozunk – egyfelől az, hogy mit értünk azon, hogy gyűlöletbeszéd, másfelől pedig az, hogy milyen kontextusban és mire használjuk éppen a kifejezést. Számomra ezek nagyon fontosak, és szorosan a feltett kérdésekhez kapcsolódnak.
Véleményem szerint ez a két kérdés erősen összefügg. A gyűlöletbeszéd (egyszerűség kedvéért a továbbiakban GB) fogalma ugyanis eléggé nehezen határozható meg pontosan, illetve normatív jelleggel, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag adott esetekben lezajló beszédaktusokat minősít, és e minősítésnél elvileg figyelembe kellene venni a motivációt éppúgy, mint a következményeket. (Lásd pl. a Háttér Társaság meghatározását: „A gyűlöletbeszéd olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése vagy a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása.” (http://www.hatter.hu/programjaink/jogsegelyszolgalat/jogi-gyorstalpalo/gyulolet-buncselekmenyek-es-gyuloletbeszed/) A megalázás, megfélemlítés, az erőszak vagy előítéletes fellépés olyan halmazok, melyek „centruma” jobbára egyértelmű („pusztuljatok büdös zsidók”), határa azonban nehezen határozható meg objektíve (pl. egy bármilyen zsidó vicc elmondása vagy felolvasása a
http://szombathelyizsidohitkozseg.hu/zsido-viccek/ oldalról). Ahhoz ugyanis, hogy valakit/egy közösséget egy beszédaktus keretében pl. megalázzanak, az is kell, hogy az illető/közösség úgy értelmezze a beszédaktust, mint ami az ő megalázására irányul. Ez pedig sokkal összetettebbé teszi az egész problémát, hiszen nagyon sok szubjektív elemet emel be a helyzetek értelmezésébe. Vegyünk például engem: református kisebbséghez tartozóként pl. katolikus részről (no igen, az ezredforduló után…) vagy fogyatékkal élőként (hosszú szakállamat pedig mint etnikus markert már nem is említem), számos esetben egyértelműen azonosítani tudtam azt, hogy ennek vagy annak a beszéde velem szemben gyűlöletből fakad és előítéletes fellépést szándékozik kiváltani, meg akar alázni. Az viszont, hogy „felvettem-e a kesztyűt” nagyon sok tényezőtől függött.
Ezzel nyilván nem csak én vagyok így. Ahogy azoknak a kisebbségi csoportoknak a kommunikációját figyelem, amelyekhez magam is tartozok, azt láttam (ez nyilván nem egy hatalmas reveláció), hogy az egyik ilyen tényező az érdekérvényesítés – és ezzel át is térek a második pontra. Nem csupán a gyűlöletbeszéd összetett beszédaktus, hanem a gyűlöletbeszédről való beszéd is. A gyűlöletbeszéd fogalma ugyanis éppen a benne rejlő szubjektív tényezők miatt tág teret ad az interpretációknak és így kiváló eszköz arra, hogy adott helyzeteket átkeretezzünk. Gilbert Ryle (és nyomán Clifford Geertz) sokat idézett példájával élve a tikk-ből így kacsintást lehet csinálni és fordítva, vagy imitálni lehet bármelyiket. Ezekre számos jó példát lehetne találni, de ettől most eltekintek.
2) Így azután elérkezünk a lényegi kérdésekig: mik az okok és mik a lehetőségek?
A GB terjedésének és erősödésének okait kutatva – nem feltétlen logikai és fontossági sorrendben – az egyik szerintem éppen a GB afféle „náci kártyaként” való használata. Megint szeretném hangsúlyozni, hogy nem a GB súlytalanítása a célom, de sokszor úgy látom, hogy a GB-ről való beszéd mögött politikai és ideológiai célok vagy motivációk húzódnak meg, és ez nem igazán használ annak, hogy a fogalomnak értéke legyen. Így az egyik lehetőség az, hogy erről az egész problémáról megpróbálunk nyíltan beszélni és megpróbáljuk ezeket kiküszöbölni vagy legalábbis reflexív módon felfüggeszteni.
Ehhez kapcsolódik a GB-ről való beszéd egy következő problémája: ezeknek a diskurzusoknak a jellege sokszor inkább minősítő és nem elemző. Nagyon ritkán látom azt, hogy egy GB-nek minősített beszédaktus esetén a GB-ről való beszédnek fontos része lenne az adott beszédaktus társadalmi hátterének és funkciójának értelmezése. Anélkül pedig, hogy ezekkel általában és a konkrét esetekre vonatkozóan tisztában lennénk, nagyon nehéz – éppen a fent említett szubjektív dimenziók miatt – ítéletet alkotni az adott helyzetekről. Ezeknek a társadalmi/közösségi funkcióknak a tisztázása vezethet el az okok és lehetőségek körvonalazásához is. Valószínűleg triviális, de a GB erősen kötődik a bűnbakképzéshez, illetve sokszor olyan funkciója van, mint a káromkodásnak, vagyis egyfajta szelep. Ezekben az esetekben kérdés, hogy elég-e, megfelelő-e (halkan kérdezem: célravezető, hasznos-e) a GB-re koncentrálni, ahelyett, hogy a GB-et társadalmi problémák, feszültségek tüneteként értelmezve ezekkel a problémával foglalkoznánk. Keresztyénként mondom: számomra pl. a keresztyénekkel szemben megfogalmazódó GB egyértelmű jele a keresztyénség, keresztyén egyházak, közösségek, emberek hiteltelenné válásának és sokkal fontosabbnak tartom, hogy keresztyénként ezzel foglalkozzak s ne magával a GB aktusával. (Ezzel szemben pl. református részről a reposzt.hu senior bloggere, Köntös László folyamatosan ezekkel a beszédaktusokkal van elfoglalva.)
Következő probléma: az előbbi példámban keresztyénekkel szemben megfogalmazódó GB-ről írtam, s tudom, hogy ez sokaknál „kiveri a biztosítékot”, mert a keresztyénekkel vagy vallásos emberekkel kapcsolatosan éppen arról szoktak beszélni, hogy ők a GB gyakorlásában élen járnak. Anélkül, hogy ezt az állítást most vitatnám, arra szeretném irányítani a figyelmet, hogy a GB „áldozatainak” a kisebbségekre történő korlátozása és ezzel párhuzamosan a többségi társadalom sztereotípiák mentén történő homogenizálása nem igazán szerencsés, sőt nagyon káros és kontraproduktív a GB elleni cselekvésben. Vannak pl. antiszemiták a reformátusok között, vannak, akik identifikációjukban összekötötték a két jelzőt, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden református antiszemita. Annak, hogy pl. az ifj. Hegedűs Lóránt GB-eivel kapcsolatos diskurzusokban sztereotípiaként jelenik meg a reformátusok antiszemitizmusa, az a mérhetetlenül negatív következménye, hogy megnehezíti az antiszemitizmussal kapcsolatos egyházon belüli diskurzusokat. Ha ugyanis valaki erről kezdeményez diskurzust, az rögtön a védekezés reakcióját váltja ki a közösségben, s így az érvelő, árnyalt gondolkodás félelmetes gyorsasággal válik lehetetlenné. Hasonló példát a cigánysággal kapcsolatosan is hozhatnék.
Ezzel szorosan összefügg a kibeszélés, kimondás problémája. A GB aktusaira nagyon sok esetben olyan társadalmi problémák összefüggésében kerül sor, melyeket komoly – többnyire már történeti múlttal rendelkező – tabusítás terhel, amit a GB jogi következményeivel való fenyegetés/fenyegetettség csak tovább súlyosbít. Így ezeknek a tabuknak a feloldása segíthet a dolgokat kedvezőbb irányba fordítani.
Fontos azonban, hogy az érvelés és a tények (hozzá értve mindent, amit egy-egy diskurzus résztvevői tényként kezelnek) kimondása, tisztázása mellett a GB-et megfogalmazó és az azzal megcélzott közösségeket meg kellene próbálni közelebb, „élményközeli” távolságba vinni egymáshoz. Az érvelés és tényközlés („felvilágosítás”) önmagában szerintem valószínűleg kevéssé hasznos, mert a GB mögött legtöbbször előítéletek és sztereotípiák, illetve individuális negatív tapasztalatok vannak, vagyis alapvetően egyrészt attitűdök, melyeket kognitív eszközökkel meglehetősen nehéz felszámolni, másrészt általánosítások, melyek felszámolásához a pozitív tapasztalatok szintén hozzá tudnak járulni. Nevezhetjük ezt akár „érzékenyítésnek” is, de ez a kifejezés is kezd egy kicsit terheltté válni. Sárospatakon a Ref. Teológián ilyen céllal is szervezünk látogatást zsidó közösségeknél. Két éve egy szeminárium keretében egy csoporttal látogattunk el pl. a Néprajzi Múzeum Kő kövön – töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából c. kiállítására, amivel párhuzamosan ugyanott nekem is volt egy fotókiállításom zsidó temetőkről készült fényképekből, majd ellátogattunk egy budapesti zsidó közösségbe ahol részt vettünk a sabbat köszöntésén. A zsidó kultúráról szerzett ismeretek, a holokausztról való beszéd a kiállításon és a szemináriumon önmagában nem volt akkora szemléletformáló hatással a hallgatókra, mint a rítus átélése és a személyes találkozások. Persze, mindez pedagógiai közhely.
Novák Péter
(színész, énekes, szövegíró, zeneszerző, műsorvezető)
1) A történelem közhelyes önismétlődései, miszerint képtelenek vagyunk tudatosítani az együttélés szabályait, hogy aztán az apák bűneiért, azok fiai bűnhődjenek… Pedig – ha már ótestamentumi a parafrázis – nem az a kérdés, hogy van-e feljebbvaló, hanem hogy képesek legyünk a nevében hozott törvények szerint élni.
A próbatétel óriásinak tűnik, így mindennapos félelmeinket sorra használják ki az üvegplafon fölött álló választott néptribunok, önnön és konzultánsaik hatalmi törekvéseit követve. Pedig a harag és Finkelstein rossz tanácsadók!
2) Oktatási programok sokaságát indítani, és minden korosztályban; a legalapvetőbb kifejezések tisztázásának szándékával, lévén fogalmak, gesztusok sokasága veszejtette el eredeti jelentését az említett manipulációk során. Felhasználni a legmodernebb kommunikációs eszközöket és felületeket, bízva az egyéni megszólítások tömeges hatásában – sulykolni, bár nem illik, most kötelező, legalább még egy esélyt adni az utolsó pillanatnak…
Környezeti, társadalmi, üzleti harmonizáció – ezek volnának fenntarthatóságunk pillérei. Az utóbbihoz nem értünk, a középsőben nem értünk egyet, az első talán az, amit elsőre mindenki konkretizál: megdöglünk, ha felzabáljuk élettereinket! Ökológiai kérdéseket helyeznék egy ilyen program fókuszába (is), ezen keresztül teremtenék közös platformot, hogy aztán az efféle közteherviselés mozdítsa meg a szolidaritásra, empátiára való hajlandóságunkat. Greenwar!!!!!
Nógrádi Gábor
(író)
A kérdésekre a válasz egész könyvet töltene meg. Könyveket.
Csak vázlattal jelzem az irányt, amely számotokra sem lehet ismeretlen:
Az önbizalom-hiányos ember mindig ellenséget, bűnbakot keres. (Néha még én is.) Egy nemzet is lehet önbizalom-hiányos. A gyűlölete felkeltéséhez két tényező kell, amint egy bombához: belső robbanóanyag és külső gyújtás. A belső robbanóanyag, a jobbra tolódás felgyűlt a nemzetben, volt elég vélt vagy valós oka rá – vezetői hibájából – a XIX-XX. században, aktuálisan pedig 2001-2009 közötti a csalódás, a tétovázás, a szokásos hamis magyar álmok beteljesülésének elmaradása, plusz a válság miatt. Nyilván a nemzet nagyobb szavazói rétegéről beszélek, amely a Fideszt és a Jobbikot sikerre vitte. A gyújtóanyag, a gyújtás az adott hatalom, a vezetői gárda, amely kihasználja a felgyülemlett robbanóanyagot. Nem hiszem, hogy ezt ragoznom kellene. A gyűlöletbeszéd nem működik, ha nincs a szimpatizáns hallgatókban gyűlölet.
2) Elsősorban azokkal kommunikálni, akik boldogan hallgatják a gyűlöletbeszédet. (Tehát nem folyton egymással, mert mi félszavakból is értjük egymást.) A megfelelő információkkal és tónusban világossá tenni, hogy ez az út csak bajhoz, belső összecsapásokhoz, sőt, háborúhoz vezetett mindig, és háborúhoz fog vezetni most is, amely háborúban ők és szeretteik hamarabb fognak elpusztulni, mint a vezetőik. Az ország, a nemzet pedig ismét végveszélybe kerül. Világosan ki kell jelenteni, hogy nem ők lesznek a hibásak (és ma sem ők a hibásak!), ha baj lesz, de ők fognak bajba kerülni.
Szolidaritást kezdeményezni azokkal, akiknek erre szükségük van, különös tekintettel a jobboldalra szavazókra. Nem azzal foglalkozni, hogy ki hol áll, kire szavazott, hanem azzal, hogy miben segíthetünk.
Ha így cselekednénk, akkor sem jósolok sok sikert, legfeljebb ismét négy évre vagy nyolcra, aztán minden kezdődik elölről, mert a baj sokkal mélyebben van, és a gyógyulás is sokkal hosszabb. A tehetősek (gazdagok), a hatalmon levők és az értelmiségi felelőssége az elmúlt 150 évben rettenetesen nagy volt. Nem a jobboldalra szavazók a hibásak.
És akkor még a külső tényezőkről nem is beszéltem…
Perintfalvi Rita
(katolikus teológus)
1) A gyűlöletbeszéd valóban egyre inkább erősödik, ennek színtere a közélet és az online világ: a közösségi terek, blogok stb. Főként itt érzi az ember nap mint nap, hogy mennyi indulat, félelem és feszültség van az emberekben. Mi ennek az oka? A gazdasági válság nyomai még nem tűntek el, általános csalódottság és kiábrándultság az Európai Unióhoz kötődő várakozások kapcsán, az európai menekültválság. Nagyon leegyszerűsítve ez a 3 tényező általános bizonytalansághoz vezetett, amelyet jól ki lehet használni az ellenségképző politikai retorikának: szabadságharcos hozzáállás az EU-val szemben, menekültellenes uszítás, anti-gender támadások stb. Ez utóbbi kérdést tudományosan is vizsgálom, mert ebben az egyházak meghatározó szereplők.
Jelenleg különösen érdekel a keresztény vallási fundamentalizmus felerősödése, aminek feltétlenül politikai vonatkozása is van, hiszen pártokhoz, politikai mozgalmakhoz is kapcsolódik, illetve politikai igénnyel lép fel. Így a vallási fundamentalizmus és a politikai autoritarizmus egy nagyon veszélyes elegyet képes alkotni. Pl. ezt látom most a KDNP melegházasság-ellenes akciózásában, amihez az egyházak is kapcsolódnak, és hallom ismerősöktől, hogy milyen csodás gyűlöletbeszéd-prédikációk születnek a melegek ellen.
Maga Ferenc pápa is saját fundamentalista bíborosai támadásainak durva céltáblája lett, pl. Burke direkt hadjárata Ferenc pápa ellen, amelynek révén még maga a pápa is a gyűlöletbeszéd tárgya lett a katolikus hívek körében, Antikrisztus, áruló, az egyház lerombolója stb. Burke és a fundamentalisták pedig egyre szorosabbra fűzik a kapcsolatot a szélsőjobb oldali pártokkal, pl. Olaszország, Északi Liga.
Így azt kell hogy mondjam, az egyházak ahelyett, hogy prófétai szerepüket gyakorolnák és az aktuálpolitikai illetve pártos politikán felül állva kritikát gyakorolnának pl. a gyűlöletbeszéd jelensége felett, maguk is beállnak a sorba és semmiféle etikai problémát nem látnak abban, hogy ilyen politikai retorikát támogassanak. Persze ne egyszerűsítsük le: vannak kivételek!
Szóval a magam részéről, mint teológus és a jelenlegi kutatásom függvényében a kérdésnek ezt az elemét látom nagyon fenyegetőnek.
2) Én abban hiszek, hogy kellenek olyan terek, felületek, pl. rádióműsor, média, blogok stb. – amely ezt a gyűlöletspirált azzal próbálják csillapítani, hogy bennük teret adnak a NORMALITÁSNAK. Persze kellenek a kritikus elemzések, de kell az is, hogy legyenek olyan fórumok, ahol a beszédnek és kommunikációnak egy másfajta kultúrája folyik. Pl. riportok olyan emberekkel, akik gyűlöletbeszéd tárgyai, az ő életsorsuk bemutatása, valós emberi történetek felmutatása. Ez lélektanilag működhet, mert az emberek azt gyűlölik a leginkább, akit nem ismernek, akit mások felcímkéztek nekik, de amikor valós emberi történetekkel találkoznak, akkor elgondolkodnak. Erre pl. 2015 szeptemberében írtam a saját fb oldalamra egy menekült-kérdéssel kapcsolatos posztot „Az Ígéret földjének vonata”. Találkozásom a menekültekkel a Keleti pályaudvaron.
(https://www.facebook.com/search/top/?init=quick&q=az%20%C3%ADg%C3%A9ret%20f%C3%B6ldj%C3%A9nek%20vonata&tas=0.4069116495786387 ) Magam sem gondoltam rá, mert akkor még csak kb. fél éve voltam fb felhasználó, hogy ez a poszt úgy elterjed, hogy a végén összesen kb. 80 ezer ember lájkolta, osztotta, blogok lehozták, angolra fordították, egyfajta online-forradalom volt, szembenállás a királyi médiák közvetítette képpel. Az emberek azt jelezték vissza, hogy őket igenis érdekli a szerencsétlen emberek sorsa. Persze ez ma már nyilván másképpen működne, de akkor döbbenetes hatást váltott ki.
Elnézést, hogy ilyen személyes elemet hozok be, nem önreklámnak szánon, csak abból indulok ki, amit megtapasztaltam.
Sebestény István
(statisztikus, szociológus, nonprofit szakértő)
Nagyon örülök, hogy ez a téma felvetődött, mert úgy látom, az utóbbi időben a legtöbb kezdeményezés kimerült a jelenség ostorozásában, mindennemű előrelépés nélkül.
1) Szociológia tanulmányaim alatt az egyik legfontosabb tétel, amit örökre megjegyeztem, hogy minden társadalmi jelenségnek társadalmi oka van. Emiatt semmilyen, bármennyire is értékrendszerünk szerint „negatívnak” tartott (bár az értékmentes szociológiában ilyen jelzőt nem használunk) jelenséget nem lehet csak azért negligálni, és pusztán elítélni, mert az „rossz”, hanem fel kell tárni a kiváltó okokat, és nem szabad a tények között ízlésünknek megfelelően válogatni. A gyűlöletbeszédek mögött is mindig meghúzódnak féligazságok (ahogyan minden előítélet mögött is), melyek aztán végtelenül leegyszerűsítve egy negatív üzenetben jelennek meg. Ha ezeket pusztán minősítve elítéljük, semmit nem érünk el, ráadásul, ha érvek helyett csak a szószólókat állítjuk be rasszistának, homofóbnak, antiszemitának, fasisztának stb., éppen azt érjük el, hogy ők maguk látják igazolva kijelentéseiket, mondván, semmilyen cáfolat nem hangzott el, pusztán gyalázzuk őket.
Az elmúlt évtizedek ilyen „vitái” éppen azért nem értek el semmit, kivéve a szakadékok mélyítését, mert egyik oldal sem vállalta fel a tények és előzmények objektív feltárását és bemutatását. Pedig véleményem szerint ez segíthetne abban, hogy a gyűlöletbeszéd ingatag alapjait meg lehessen ingatni, és a valós problémák jöjjenek a felszínre a vélt sérelmek vélt okai helyett.
2) Nincsen abszolút igazság, hanem sok részigazság van, és ezek megférhetnének egymás mellett is, ha nem akarnánk mindig a magunkét a másokra erőszakolni. Tudom, a tolerancia már divatjamúlt kifejezés, de talán reinkarnálni lehetne valahogy. És még azt is megtanultuk szociológiából, hogy meg kell próbálni a megfigyelés során beleélni magunkat a másik helyzetébe, így jobban meg lehet érteni a viselkedését.
A másik megoldás, hogy az absztrakt, elvonatkoztatott „ellenséget” életszerűbbé kell tenni egymás számára. Amikor a katona az ellenség lövészárkába került, azt látta, hogy azok ott ugyanazt csinálták, élték meg, mint ő. Abban a pillanatban érezte a közöset, az emberit, a hétköznapit. Talán, ha megismernék a mai gyűlöletbeszélők mindennapjait, problémáit, nézeteit, céljaikat, vágyaikat, lehet, hogy sok közöset találnánk azokéval, akik ellen e megnyilvánulások szólnak. Ha számukra is valóságos kép lesz arról, hogy „amazok” is hasonló módon főzik a bablevest (szándékosan ilyen plebejus példát hozok), hasonló zenét szeretnek, vagy ugyanoda járnak kirándulni, lehet, hogy a „magasabb rendű” dolgokról gondolt eltérő álláspontjaik kevésbé tűnnének életbevágónak.
Szabó András
(népművelő, ifjúságfejlesztő szakember – a Civil Rádió műsorkésztője)
1) A gyűlöletbeszéd – szerintem – mindig következmény, mindig valamiféle diszfunkció terméke. Egyszerre kudarc és erőlködés, indulatok által megszállt és végletes kommunikáció. A gyűlöletbeszéd ugyanakkor a megjelenésében a lehető legkevésbé interaktív. Kategóriákkal és ítéletekkel teli, amely leginkább egyirányú és támadó jellegű, amelyből egy sor emberi szempont egyszerűen hiányzik…
Nyilván társadalmi léptékű probléma-együttes, amely hosszú idő alatt alakult ilyenné. Aligha várhatjuk, hogy bármilyen rövid távú mozgósítással el lehetne söpörni, hiszen nem kívánatos napi rutinok állítják vissza újra és újra a gyűlölködés „jól megszokott” gyakorlatát. A változásra elég időt kell adnunk magunknak, egymásnak.
2) Azt tehetjük, hogy határozottan deklaráljuk, mit gondolunk a gyűlöletbeszéd jelenlétéről és hátteréről. Személyes kommunikációnkban, általunk készített műsorokban és szimbolikus eszközök révén megmutathatjuk, mi miként képzeljük a hétköznapjainkat gyűlölködés nélkül. Mindehhez keressük meg a partnereinket a velünk hasonlóan vélekedők vagy a velünk vitában állók világában egyaránt. Velük együtt keressünk alternatívát, mutassunk példát.
Arra kellene törekednünk, hogy mindannyian vegyük észre egymás közötti közlekedésünkben a gyűlölködés csíráit. Tudatosítsuk, mondjuk ki, ha gyűlölködéssel találkozunk, hogy az volt. Tegyük magunkat, egymást érzékenyebbé, és próbáljunk egymással szót érteni.
Személyes kommunikációnkban változni – ehhez mindenkinek személyes elhatározása kell hozzá. Lehetne ehhez – segítségként – képzést, tréninget, visszajelzési lehetőségeket szervezni.
Általunk készített műsorok, gyűlöletbeszéd-mentesen – igényesebb, felelősebb és tudatosabb műsorkészítés révén. Mindehhez jó lenne szakmai tovább-lendítő alkalmakat is szervezni, hogy láthassunk, hallhassunk példákat, hogy miképpen lehet még műsort készíteni. Aztán: lehetne minden műsorkészítőnek egy maga választotta kontrollja, visszajelzője, ha úgy tetszik „árnyéka”, hogy senki ne maradjon a munkájában magára.
Szimbolikus eszközök – igen sokfélék lehetnek: a téma hátterét megvilágító szakma konferencia, majd abból műsor sorozat, mikró- és makróléptékű jó példák felmutatása, a jó példák másodközlése, publikálása, évente átadott elismerések stb.
Nem tudom, hogy magával a gyűlöletbeszéddel közvetlenül kellene-e foglalkoznunk, hiszen már nem csupán direkt formájában, hanem indirekt alakjában is (pl. cinizmus) annyira elharapózott, annyira jelen van. Szimplán szavakkal, kifejezésekkel viaskodni ebben a meglehetősen nyugtalan társadalmi környezetben különben is inkább finomkodásnak számít, és igazában terméketlen. Nem kigyomlálni kellene tehát a napi szövegeinkből, hogy aztán könnyen mondhassuk, mi megtettük, amit megkövetel a haza…
Szántó Diana
(kulturális antropológus – Artemisszió Alapítvány)
1) Sajnos kezdek nagyon pesszimistán látni és azt gondolni, hogy a gyűlölet, a kizárás, a félelem az ember alapállapota, és nem az a kérdés, hogy ezt mi váltja ki, hanem hogy mi fojtja le. Antropológusként a válaszom, az, hogy a kultúra. A legtöbb esetben. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor valami miatt ezek a lefojtások megszűnnek. Ez lehet egy válsághelyzet vagy annak a percepciója (igazi válság nélkül), és lehet tudatos politikai manipuláció. Szerintem nálunk most minden van egyszerre: a tömb, aminek eddig a részei voltunk (EU, Nyugat, whatever) láthatólag éppen inog, ezen a térségen belül is igen gyenge helyzetben vagyunk, az átlagbéreink a béka feneke alatt, a szegénység nő, a fiatalok kilátásai inkább külföldön vannak, mint itt. És ehhez jön persze a tudatos uszítás, amiben az egész hivatalos közmédia részt vesz. Csoda, hogy megmaradtak a szolidaritás kis körei, helyesebben nem csoda, mert ez az igazság másik fele: ez is az ember alapállapotához tartozik.
2) Látván hogy a hivatalos propaganda milyen sikeres, ha ugyanennyi erőfeszítést tenne az ellenkező oldalra, biztos jobban állnánk. Szerintem reménytelen, hogy a gyűlöletkampány ellen egy ellenkampánnyal válaszoljunk, soha sem lesznek összemérhetők az erőink. Ha már visszacsapás, annak jól célzott csapásnak kell lennie, ilyen tud lenni a kétfarkú. És emellett, azok a bizonyos kis körök. Támogatni, ápolgatni, csinálgatni kell őket (mi legalábbis most ebben látjuk – a nemmegoldást, de – a kifelé vezető utat, és ezzel kísérletezünk).
Varsányi Gyula
(újságíró)
1) A gyűlöletbeszéd erősödésének hátterében manapság fordított folyamat játszik közre, mint korábban a Kádár-rendszer idején. A nyilvános szólás abban az időben óriási nyomás alatt állt, az öncenzúra nemcsak a közfórumokon működött, hanem az egyes egyének megnyilvánulásaiban is. Ez valamelyest elnyomta a gyűlölet nyilvános kifejezését egyes népek, népcsoportok, cigányok, zsidók, oroszok, románok stb. ellen.
Most a moderált beszéd, a „píszí” ellen folyik erőteljes politikai kampány az „őszinte beszéd” cinikus és szemforgató jelszavával, és hovatovább nemcsak megtűrtté, hanem elfogadottá, némelykor kifejezetten támogatottá válik a gyűlölet kifejezése egyes hazai és külföldi népcsoportok, cigányok, zsidók, arabok ellen. Sokszor maga a kormányzat mutat ebben példát, amelynek kései nacionalizmusa kisajátítja a „haza”, a „nemzet”, a „magyar” fogalmakat.
2) Jelenleg a gyűlöletbeszéd valóban erősödik, és ez mindaddig így lesz, amíg a mostani politikai kurzus uralkodik, és általában, amíg a politika nyomása ilyen erős marad a nyilvános beszédre, a sajtóra, a tágabb közbeszédre. A gyűlöletbeszéd visszaszorításában fontos szerepet tölthetne be a közoktatás, de hát az is rendszerfüggő. A legtöbbet talán az egyes ember tehetne érte, ha kész szembeszállni az élet bármely területén megnyilvánuló megkülönböztetéssel, megalázással, gyűlölettel. Csakhogy a magyar társadalom mai szétszakadt, zilált, elnyomott állapotában, embermilliók egzisztenciális függésében erre tömegméretekben nem lehet számítani.
A gyűlöletbeszéd tünet, „bőrbetegség”, amely csak akkor számolható föl, ha az alapvető bajt orvosoljuk.
Vercseg Ilona
(közösségfejlesztő)
1) Szerettem volna kibekkelni ezt a felkérést, már csak azért is, mert ez a téma túl könnyű és túl nehéz dió egyben. Könnyű, mert egyből rávághatjuk a kliséket – amik persze igazak -, hogy a hatalomszerzés és megtartás érdekében tömegmanipuláció folyik, s ez szégyen nélkül ledönt minden erkölcsi gátat és hagyományt – kiszabadítja a szellemet a palackból és a látensen bennünk élő rossz gátlás nélkül manifesztálódhat. S a messiás-keresők, csodavárók, mítikus ábrándokat kergetők, valamint a megalázottak és megnyomorítottak (nem a szegényekre gondolok), akik azért még hinni igyekeznek, s mit csináljanak, ha ilyen a Messiásuk? – elhiszik a vádakat, készpénznek veszik őket, azonosulnak a rosszal, mert az könnyebb, mint a jóval. Emez csak kritikus magatartást, amaz építő munkát jelent. S faramuci módon teszik ezt azért is, mert a jót és szépet (!) keresik az életben vigaszul – borzalmas ez a torz, fanatizált magatartás. Ez a társadalomirányítási gyakorlat a legrosszabbat hozza az emberekből a felszínre – önmagából is, nem mellesleg. A jó hatalom az, amelyik az alkotó erőket emeli ki és hozza helyzetbe. Most olvasom többedszer Móricz Erdély trilógiáját és a két fejedelem alakja – Báthory Gáboré és Bethlen Gáboré – ezt a két archetípust eleveníti meg, s a könyv vigaszt nyújt most nekem. Most csak ennyit az okról és folyamatról.
2) A nehéz dió a történelem működése. Egyszer lenn, másszor fenn (s a fenn sokaknak lentet jelent, és fordítva). Időszakonként összeadódnak erők – láthatók és láthatatlanok – és eredményeznek egy folyamatot, aminek az okait kibogozni szinte lehetetlen, annyira összetettek -, s háborút, éhínséget, vagy felemelkedést, megújulást okoznak. A napóleoni háború nem Napóleon személye miatt ment végbe, s nem a látszólag semmittevő Kutuzov győzte le – vagy mégis? Kutuzov érdeme az volt, hogy várt. Tudott várni. Hagyta működni a történelmet.
Most úgy látom, annyi próbálkozás után, hogy ezt kell tennünk, mert az akarnokoskodással nem érünk el igazi eredményt. Most ők az erősebbek, de az „erős is forog, mint a henger, Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer Fölsírni sírva: Fáj az oldalam.” Az erős is elfárad, gyengül, s végül kiszáll a történetünkből.
Rámegy az életünk? Igen. De közben azért tesszük a jót.
Zsolt Péter
(szociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa)
1) A kezdeményezés jó ütemérzékre vall. Túlságosan komoly téma, hogy hevenyészve mondjak valamit, ami épp eszembe jut. (Azért fogok.) Két tudományterületen mozgok, és mindkettő számára ez elég összetett téma. Az egyik a szociálpszichológia. Itt a gyűlöletbeszéd forrásaként az előítéletet érdemes megnézni. Allport Előítélet c. könyve klasszikus (van benne csökkentésre vonatkozó lépéssor is), de van mai termés is: http://ap.elte.hu/wp-content/uploads/2012/09/APA_2010_1-2.pdf
A másik a médiaszociológia, itt is sok minden található, Épp most olvasok egy médiajog könyvet, ami a szólásszabadság határait-szabályozásait taglalja. Kahn, A. R. (2016): A gyűlölet szabadsága – amerikai és európai perspektívák, Budapest, Wolters Kluwer.
Írnék azonban mégis néhány személyeset. Megdöbbent a rosszul tájékozódó, közéleti folyamatokkal felszínesen foglalkozó értelmiségiek gyerekeinek előítéletessége. Azt hiszem, e láncnak van jelentősége. A szülők nem bírták a tempót, a fiatal pedig visszasüllyedt a törzsközösség etnocentrikus állapotába.
Egy másik mostanában foglalkoztató gondolat a segítség elfogadás kultúrájának hiánya. Ha ez hiányzik, akkor a megsegített gyűlölettel reagál. Ezért gyűlölik a civileket a kormányzati politikusok.
De ha ezt a levelet pár hónappal korábban kapom, akkor egész biztos a bosszú témájával kombináltam volna. Több mint egy évet foglalkoztam a bosszúval, és ezen írásaim most vannak megjelenés alatt. A gyűlöletbeszéddel nem csak bosszút generálunk, hanem ha a bosszúállás elvárt, akkor a gyűlöletbeszéddel spannoljuk fel magunkat, hogy aztán cselekedni tudjunk.
2) Mit kellene tenni? – Az empátia fejleszthető (érzékenyítő gyakorlatok). Vagy ld. Sheriff klasszikus táborozási kísérletét (együttműködési kényszerek kialakítása), normaalkotás („a mi klubunkban, ahová érdemes tartozni, nem szokás így beszélni”), vagy a vitakultúra megtanítása. A gyűlöletbeszéd ugyanis a vitatkozás sikertelenségéből is fakad, miközben a vita tud inspiráló és érdekes lenni, ha tudjuk, milyen forgatókönyv szerint kell csinálni.
