Nem, nem…! Kedves Olvasó! Tévedés ne essék, ez nem az, amire most első hallásra, akarom írni, első olvasásra gondolni tetszik! E cikk nem arról szól, hogy egy vak vagy alig látó ember mit kezd a konyhában, hiszen az már közhely, hogy egy fogyatékossággal élő, egy látássérült ember is éppen ugyanúgy képes meg tanulni háztartást vezetni, mint bárki más – ez, mármint „A konyha” egy kortárs, 1932-ben született angol drámaíró, Arnold Wesker azonos című színműve, melyet október elején audiónarrációval mutattak be a Pesti Magyar Színházban.
A drámával kapcsolatban mindannyian azt tanultuk az általános- és középiskolai irodalomórákon, hogy a cselekményt, illetve az abban részt vevő szereplők jellemét a dialógusokból tudjuk meg. De vajon mi a helyzet egy dráma színpadi változatában akkor, ha a cselekménysort és/vagy a díszlet változását nem kíséri párbeszéd? Míg egy látássérült ember a leírt, illetve felolvasott szöveget simán érti, addig egy színházi előadás ezen részeinél bizony komoly fejtörést okoz számára, hogy ilyenkor mi is történik a színpadon. Ráadásul ilyenkor könnyen elveszítheti a cselekmény fonalát, s ez által csak részlegesen tudja magáévá tenni a történetet.
Hónapokkal ezelőtt indult egy közös projekt, egy együttműködés az audiótechnikai eszközöket forgalmazó Senheiser cég és a Pesti Magyar Színház között. Ennek lényege, hogy a Színház néhány előadását – elsőként Arnold Wesker „A konyha” című előadását – audiónarrációval látják el látássérült színházkedvelők számára. Ennek lényege, hogy a nézőtéren helyet foglaló érintettek egy „Mobile connect” nevű alkalmazással ellátott Ipod-ot kapnak, melynek segítségével a készülékhez csatlakoztatott fülhallgatón keresztül a múlt század közepéről ismertté vált klasszikus rádiós színházi közvetítésekhez hasonlóan, narrátor segítségével követhetik nyomon a színpadon történő eseményeket akkor is, ha a szereplők éppen nem beszélnek. A klasszikus rádiós műsorközlő szerepét ezúttal Tóth Cecília veszi át, méghozzá zseniálisan, együtt érezve az érintettekkel. Ehhez az is elengedhetetlen, hogy személyes kontaktust alakítson ki, és folyamatosan tartsa a kapcsolatot az érintettekkel. Így történt ez a darab október 3-i koraesti bemutatóján is, amikor is a 17 órai kezdés előtt egy órával lehetőségünk nyílt a színpad bejárására, a díszlet megtekintésére, a kellékek kézbevételére, Cecília kíséretével, aki az előadás szünetében is lejött a nézőtér hátsó részén e célra kialakított süketszobából, hogy szembesülhessen az érintettek első reakcióival, élményeivel. Néhányan még egy-két szereplővel is találkozhattak. E darab mondanivalóját tekintve kemény társadalomkritika. Ahogy Shakespeare a világot színháznak, úgy Wesker a világot egy konyhának, míg az emberiséget egy 30 fős, a konyhában és az ahhoz tartozó gyorsétteremben dolgozó személyzetnek álmodta meg. Egy olyan helynek, ahol minden a hajtásról, a pénzről szól, alig jut időnk egymásra, s ha jut is, akkor is csak felületesen. Vajon mi az értelme ennek a nagy mókuskeréknek, hajtásnak? – e társadalmi kérdést boncolgatja az író a darabban, amelyben egyébként olyan neves színművészek működnek közre, mint Kálid Artúr vagy Eperjes Károly. S amíg a darab mondanivalója bonyolult, súlyos társadalmi-, civilizációs kérdéseket feszeget, addig a díszlet viszonylag egyszerű, nem fogja kitalálni a kedves Olvasó, egy konyhából áll, középen egy hatalmas pulttal, ahol ki-ki a maga tűzhelyénél sürög-forog, fölötte egy csillárokkal teli álmennyezettel, amely a darab végén – a főszereplőben egy világ összeomlását szimbolizálandó – nagy robajjal leszakad, maga alá temetve az egész mindenséget.
A függöny legördülése után a narrátor, Cecília is a színpadra lép, így – bár éplátó nézőtársaink az ő hangját nem is hallják – mindenki megértheti, hogy számunkra, látássérült emberek számára is mennyire fontos és izgalmas műfaj a színház. Egyébként a félreértések elkerülése végett, hogy éplátó társaink ne nézzenek ránk ferde szemmel – feltételezvén, hogy mi annyira sem tiszteljük meg a szereplőket, hogy figyelünk rájuk, hanem eléggé el nem ítélhető módon zenét hallgatunk okos telefonunkon -, az előadás elején az előadás megkezdésére figyelmeztető műsorközlő tájékoztatja arról a publikumot, hogy az előadást látássérültek számára audionarrációval látják el.
Tóth Cecília mindezidáig önkéntes alapon látta el e nemes feladatot, vagyis készítette elő a bemutatásra kerülő darabok narrációját, amely alapos összmunkát igényel a rendezőkkel. A nagy sikerre való tekintettel azonban Zalán János, a Pesti Magyar Színház nem rég megválasztott direktora 2015. szeptember 1-ével alkalmazásba vette, főállásba. Így nem lesz nehéz megvalósítani a Színház azon szándékát, hogy az idei évadtól kezdve több darabhoz is készítenek hasonló audiónarrációt.
E cikk írója is érintettként, vagyis egyfajta „kísérleti nyúl”-ként volt jelen az október 3-i előadáson, és garantálja, hogy – akár narrációval, akár a nélkül – senki sem fog csalódottan haza térni az előadásról.
