A Roma Holokauszt – Pharrajimos

A Roma Holokauszt, (Pharrajimos, amely romani nyelven „szétvágatást” jelent) a II. Világháború idején és azt jóval megelőzően is a cigányok tudatos kiirtásával járt. Az 1900-as évek elején a roma lakosság lélekszáma 200-280 ezer fő volt Magyarországon. A népirtás következtében -, levéltári adatok szerint  -, legkevesebb 70 ezer romát deportáltak a határokon túli koncentrációs táborokba és körülbelül 5 ezer főt magyar területen gyilkoltak meg. A cigányokat vándoréletmódjuk miatt a hivatalos szervek akkoriban nem regisztrálták pontosan, és a romáknak személyi okmányaik sem voltak, ezért a leszármazottakat felkutatva, azok elbeszéléseiből tudható, hogy a munkaszolgálatban és a haláltáborokban kivégzettek száma a valóságban ennél jóval magasabb volt. A Roma Holokauszt során – több kutatási eredmény szerint – a magyar romák fele veszett oda.

DARÓCZI ÁGNES a Romano Instituto Alapítvány (Cigányságkutató Intézet) vezetője, és BÁRSONY JÁNOS a civil szervezet munkatársa a témában két kötetet is megjelentetett, amellyel kapcsolatban a kisebbségkutató asszony elmondta: a 2004-ben megjelent „Pharrajimos – a romák sorsa a Holocaust idején” című kettős kötetüket (L’Harmattan Kiadó) azóta kiadta angolul (Idebate Press), valamint horvátul (Artrezor) is.
A hetvenedik évforduló alkalmából (2014) pedig megjelent a „Kali Trash – Fekete félelem, Pharrajimos – Szétvágatás, Samudaripen – Legyilkolás” hármas címet viselő új kötetük, amelyben ezúttal is a magyarországi történésekre fókuszáltak és az elmúlt, több mint 10 évnyi kutatómunka eredményeit adták közre. A könyv szakmai bemutatója 2015. december 8-án volt az MTA TK Kisebbségkutató Intézetében. A felkért hozzászólók Junghaus Tímea művészettörténész, (MTA BTK Művészettörténeti Intézet) Stark Tamás történész, (MTA BTK Történettudományi Intézet) Szász Anna szociológus, (MTA Szociológiai Intézet) valamint Szita Szabolcs történész professzor DSc, (Holokaust Dokumentációs Központ) voltak.
Daróczi Ágnes a több mint háromszáz oldalas „Kali Trash” című kötetükkel kapcsolatban elmondta: a történelmi folyamatokkal kapcsolatos kutatásokat, elemzéseket dr. Bársony János végezte. Ő járta az archívumokat és könyvtárakat, levéltárakat, kutatta a korabeli híradók és újságok cikkeit. Daróczi Ágnes – szerkesztőként, riporterként, inkább a túlélők megszólaltatásában, a vallomások feltárásában, elemzésében, a narratíva kialakításában működött közre. „Ily módon egészítette ki egymást a kétféle kutatói álláspont, hogy egy érdekes, új tényekkel, értelmezésekkel gazdag kötetet tehessünk Önök elé.” – írja a mű előszavában. A kötet ismerteti a Roma Holocaust magyarországi történéseit és történelmi beágyazottságát. Megmutatja, hogy a Horthy-éra nem volt jogállam a cigányok szempontjából, felettük a csendőri és közigazgatási önkény uralkodott.
A kötetek megjelenése után néhány történész a mai napig is kétkedéssel fogadja a romákat sújtó népirtás tényét: többek között Szakály Sándor, a Veritas Történeti Kutató Intézet főigazgatója „idegenrendészeti eljárásnak” és Karsai László „pusztán rendőri közigazgatási problémának” minősítette a Roma Holokausztot, amelyet 2014. január 17-én a kőrösmezei deportálással kapcsolatban az MTI-nek adott interjúban elmondott.
Karsai László vitatja a Roma Holokausztban meggyilkoltak számát is, arra hivatkozva, hogy csak a levéltári adatok vehetők figyelembe, miközben a romákat a hivatalok pontatlanul jegyezték. A vándorló, a faluvégeken, vagy telepeken élő regisztrálatlan cigányok tömeges elhurcolásáról és kivégzéséről Karsai nem tesz említést.
Bársony János a Roma Holokausztot relativizáló történészek kijelentéseit sajátos értelmezésnek, a tények elfedésének-eltagadásának nevezi, Daróczi Ágnes pedig kijelentette: A Roma Holokauszt elfeledhető, eltagadható, elhallgatható, de semmiképpen nem tekinthető meg nem történtnek.
A Cigányságkutató Intézet (Romano Instituto Alapítvány) munkatársai néprajzi, történelmi, művészeti, kultúrantropológiai stb. területeken végeznek kutatásokat, céljuk a kutatási eredmények közzététele és a cigányság különféle kulturális intézményinek létrehozása.

BÁRSONY JÁNOS: „A SZENVEDÉS ÚTJÁN KERESZTÜL”

Amikor a romák újkori európai – ezen belül magyarországi – történelmének vizsgálatával foglalkozunk, illetve az „idegenrendészet” tartalmát és legitimációját is vizsgáljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Claude Lévi-Strauss kulturális antropológus tézisét, miszerint az európai humanizmus hagyománya ezt az értékrendszert jó ideig csak a keresztény, fehér bőrű, Európában lakó emberekre tartotta érvényesnek.
Más, „idegen” népek és vallási csoportok alacsonyrendűnek minősítése, leigázása, kiirtása jó ideig összeférhetett az önmagukat és társaikat keresztény humanistáknak tartó csoportok gondolkodásmódjával, erkölcsi értékeivel. A 15. századtól ez a „korlátozott humanizmus” váltotta fel a korábbi keresztény univerzalizmus, az Istenben való egység gondolatát. Ez a felfogás a kiirtásra ítélt, vallásukban, kultúrájukban, bőrszínükben idegen csoportok az emberiség „testvéri mi” fogalmából való kirekesztését jelentette. A „korlátozott humanizmus” a szabad elnyomást igazolandó a kultúrfölényre, a meghódított népek primitívségére, elmaradottságára hivatkozott, őket kiskorúnak és fejlődésre képtelennek ítélte, bűnöző hordákként vagy veszélyes vademberekként festette le.
Ezt a korlátozó identitásképet és értékrendet a francia felvilágosodás – a szabadság, egyenlőség, testvériség polgári eszméinek fokozatos térnyerése – törte meg, lassú folyamatként, a modern polgári humanista gondolkodás érvényre jutásával. Ez új esélyt adott a keresztény univerzalizmusnak, s egyben az emberiség toleráns, békés együttélésének. Esélyt teremtett arra, hogy a korábban idegenként kezelt csoportok, illetve a katonailag és gazdaságilag erősebb euro-amerikai fehér és keresztény kultúra között egyenjogú, egyenrangú partneri viszony jöjjön létre. A modern polgári humanizmus térnyerése azonban igen lassan következett be: a rabszolgaság elleni küzdelem és a rabszolga-felszabadítás például a 19. század második felére esett (Európában, Romániában a cigányok esetében is), míg a gyarmatbirodalmakat csak a 20. század közepén sikerült felszámolni.
A modern polgári humanizmus eszméinek előretörése együtt járt az európai nemzetállamok kiépülésével, megerősödésével, a tőkés gazdaság térnyerésével, konkurenciaharcai ellentmondásainak kiéleződésével, háborúival, valamint a feudális és paraszti közösségi hagyományok, értékrendek, hierarchiák szétesésével. Ezek a feszültségek megszülték a modernitás, a polgári humanizmus szabadság–egyenlőség–testvériség hármas elvét egymással szembefordító ideológiákat (pl. a leninizmust), valamint a modernitás egyes folyamatait és a modern polgári humanizmust tagadó fasiszta, náci ideológiákat.

NÁCI IDEOLÓGIA ÉS GYAKORLAT

A náci ideológia a „népi-völkisch” állam és nemzet abszolút elsődlegességét hangsúlyozta, és hazug, alantas világuralmi céljai érdekében harcot hirdetett a „faji uralomért”. Nézete szerint e harc során az – áltudományos szempontok alapján felsőbbrendűnek ítélt – germán (másutt horvát, magyar stb.) „faji közösség” életéért küzd az élősködő, alacsonyabb rendű, veszélyes, megbízhatatlan, idegen faji vagy népközösségekkel szemben. Az így létrehozott náci identitáskonstrukció központi eleme a totális államba szervezett „felsőbbrendű népközösség” minden területen való érdekérvényesítése volt, amelynek mint állam- és nemzetcélnak mindenki köteles volt alávetni magát mindenféle erkölcsi, jogi, hitbéli skrupulus mellőzésével. Ez a totális „faji-nemzeti-állami cél” határozta meg a termelést, a tőke viszonyait, a bérmunka feltételeit (pl. a szakszervezetek szétverését), a kulturális javak igénybevételi lehetőségeit (pl. a könyvégetéseket), a kommunikáció monopolizálását és militarizálását, az oktatást és nevelést stb. – még a puszta élethez való jogot is (pl. elmebetegek szervezett irtását). A vulgáris szociál-darwinista erőszakkultusz, az erre támaszkodó hamis kiválasztódási elv, a faji felsőbbrendűségi tudat és a feltétlen engedelmesség militarizált, porosz hagyománya, valamint a gazdasági válság nyomora és a háborús veszteség okozta megaláztatás együttesen tették lehetővé a modern polgári humanizmus időleges vereségét Németországban. A dekadensnek és gyengének kikiáltott humanista demokráciákkal a náci felsőbbrendű faji-nemzeti öncélt állították szembe, gátlástalanul hirdetve az erősebb jogát a túléléshez.
Ehhez a náci identitáskonstrukcióhoz összetartó erőként ellenségképre volt szükség: ez az ellenség kívülről a „felsőbbrendű faji népközösség” létére tör, uralmi céljai elérésében akadályozza, belülről pedig gyengíti, eleszi előle a kenyeret, elszívja életerejét, beszennyezi tisztaságát. Fontos volt, hogy az „ellenség” bizonyos szempontok – rasszjegyek, vallási vagy kulturális hagyományok – alapján eltérjen a csoport önképétől, megkülönböztethető legyen környezetétől, az áltudományos fajelmélet alapján ne tartozzon a felsőbbrendű fajhoz, így könnyebben használható legyen bűnbakként. A felsőbbrendűség-tudat (a faji kiválasztottság ideológiája), az alacsonyabb rendű, a „faji népközösség” létére törő ellenség démonizálása s e paranoid harc élet-halál küzdelemként való sulykolása tette lehetővé, hogy nagy tömegek elfogadják a „vagy ők, vagy mi” közötti kizárólagos választást, a gátlástalan terrort, a modern polgári humanizmus és a demokrácia feladását. Sajnálatosan kevesen voltak azok, akik nyíltan vagy rejtetten ellenálltak, szolidaritást vállaltak a rendszer bűnbaknak kikiáltott áldozataival. A nácik uralomra kerülésükkor először a szervezett politikai ellenállás potenciális intézményei, szervezetei, vezetői és aktivistái ellen léptek fel az államilag szervezett terror eszközeivel. Betiltották a demokratikus és baloldali pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket, koncentrációs táborba hurcolták aktív tagjaikat, betiltották vagy megszállták a konkurens médiumokat, kulturális intézményeket, megfélemlítették az egyházakat, kiépítették az államilag szervezett terrorhatalmat. Látszat-érdekképviseletekkel helyettesítették a demokrácia intézményeit. Ellenőrizetlen hatalmú belbiztonsági és besúgóhálózatokat építettek ki. Hatalmuk megszilárdítása után megkezdődött az ideológiai célok megvalósítása. A nürnbergi törvényekben és végrehajtási rendeleteikben másodrendű állampolgárrá minősítették a „belső ellenségeket”: a zsidókat, cigányokat, feketéket. A német vér tisztaságáról szóló törvényben fajgyalázásként büntetni rendelték az árják és faji ellenségeik közötti nemi kapcsolatot. Az üldözöttekhez, később kiirtandókhoz csatlakoztak még a „felesleges, forrásokat felzabáló, örökletes veszélyeket hordozó” elmebetegek, a „szaporodási célokat akadályozó” homoszexuálisok, a „népi érdekeket sértő, örökletesen rossz hajlamokat hordozó” bűnözők, valamint a politikai ellenfelek és a háborút hitelvként elutasító kisegyházak tagjai.

A BŰNBAKOK

Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont a fenti csoportokat választották ki a nácik a bűnbak szerepére, miért őket zárták ki állampolgári jogaikból?
A zsidók kirekesztése – részben vallási alapon – hosszú hagyományra tekintett vissza. Közrejátszott ebben többek között a katolicizmus – az első századtól kezdődő – antijudaista, a zsidóságot istengyilkossággal vádoló ideológiája, a zsidóság kiválasztottság-tudata, a zsidó vallás szigorú, a mindennapi életet behálózó szabályrendszere és az ezt értetlenül ellenséges tartalmakkal felruházó paraszti babona, valamint a középkori gettók és pogromok mintái. Az sem oldotta az előítéleteket, hogy a zsidóság hagyományosan a pénzügyek, szolgáltatások területeire szorult, így kimaradt a termelő munkának tartott földművelésből; később viszont – a kapitalizmus és a felvilágosodás térnyerésével – éppen az általuk gyakorolt szakmák váltak egyre meghatározóbbá a társadalomban: a zsidó emancipáció látszólag gyorsan és sikeresen lezajlott.
Ahogy a könyvnyomtatás, a tudomány egyre fontosabbá vált, úgy nőtt a zsidó vallásos nevelés előnye a korábban zárt értelmiségi pályákon, melyek így nagyszámú zsidó konkurens befogadására kényszerültek. Később – jelentős zsidó csoportok meggazdagodását követően – feltámadt az irigység, igazságtételi vágy is a munka (ti. földművelés, kétkezi munka) nélkül szerzett vagyonok „visszaszerzésére” azok számára, akik „megdolgoztak érte”. (Ami persze nem vonatkozott az ugyanígy gazdagodó, sokkal nagyobb számú nemzsidó vagyonos helyzetére, akik gyakran szívesen látták a zsidó riválisaikkal szembeni indulatokat. Miközben természetesen a zsidók többsége egyáltalán nem volt vagyonos.)
A 19. század végére, 20. század elejére megerősödött és nemzetközivé vált munkásmozgalom, majd kommunista mozgalom ideológusai, vezetői között jelentős számban voltak zsidó származású aktivisták, részben az olvasásra nevelődés, részben az ideológia internacionális, egyenlőségpárti volta miatt is. A gyorsuló modernizáció, a kapitalizmus gazdaságának, kultúrájának nemzetek fölé növekedésétől való félelem, az ebből eredő féltékenység, a lemaradás veszélyét érezve bezárkózó, provinciális nemzetféltés és a hamisításokkal alátámasztott, célzott kommunikációs kampányok kitermelték a zsidó világuralomra törekvés, a zsidók nemzetek elleni összeesküvésének hazug vádját és mítoszát.
A másik csoport, a feketék bűnbakká tétele egyrészt a korban még uralkodó szemléleten, a színes bőrűek alacsonyabb rendűként tételezésén alapult. Másrészt fontos motivációja volt ennek az, hogy a színes bőrű németek főként a gyarmatokról bevándorolt vagy a háború elvesztését követő időszakban azokról francia vagy brit katonaként ide sorozott apák és német anyák gyermekei voltak: eleven, jól látható bizonyítékai a háború elvesztésének és a megszállásnak, akiknek puszta jelenléte is sértette a fajnemesítő náci világszemléletet.
A harmadik bűnbakká tett csoport a cigányság volt, amely több mint 500 éve élt Németországban, a „korlátozott humanizmus” szemlélete szerint a 16. századtól kezdve egész Nyugat-Európában az alsóbbrendű, idegen, üldözendő színes bőrű csoportok közé tartozott. Az ellenségkép kialakításában fontos szerepet játszott, hogy a cigányok vándorszolgáltatásaik miatt nehezen ellenőrizhetők, helyváltoztatók voltak, akik a céhes kézművesiparnak versenytársat jelentettek. E hagyományhoz kapcsolódott még Cesare Lombroso olasz kutató a bűnözés örökletességét, faji jellegét hirdető tévtanainak elterjedése, illetve a cigányság alacsonyabb rendű, keverék fajként való megbélyegzése.

ZSIDÓK MAGYARORSZÁGON

Magyarországon a 19. század végére jórészt kiteljesedett és lezárult a zsidó emancipációs folyamat. A fővárosi ipari és banktőke jelentős része zsidó származású, önmagukat elsősorban magyarnak valló neológ vallású polgárok kezébe került, akik jó kapcsolatokat építettek ki a hazai, döntően földbirtokos arisztokráciával. A zsidók jelentős csoportjai éltek falvakban és kisebb városokban kiskereskedelemből, iparos tevékenységből, földbérlői és terményforgalmazási ágazatokból, jelentős volt a falusi italmérők és kisparaszti gazdálkodók, valamint a városi bérmunkások száma is. Egyes szabad értelmiségi pályákon, például az orvosi és ügyvédi szakmákban a zsidók száma elérte a 30-40 százalékot, míg a dzsentrik számára kapcsolataik folytán könnyebben betölthető állami tisztviselői vagy katonatiszti pályákon minimális volt az arányuk. Zsidók számára biztosítottá vált a vallásszabadság és a jogegyenlőség, illetve ennek alapján életük, testi épségük és tulajdonuk állami védelme. Az antiszemita politikai erők változó intenzitással támadták a fenti folyamatot, de az ország modernizációs érdekei és a zsidó asszimilációban nemzetiségi szempontok miatt érdekelt uralkodó osztályok minimalizálták ezek hatását. A Monarchia Magyarországán az erősödő nemzetiségi (szláv és román) nacionalista törekvések miatt – melyeket gyakran csendőri erőszakkal és hivatali fondorlatokkal tartottak féken – a zsidókkal szemben fontos elvárás volt a magyar nyelvi és kulturális asszimiláció, „cserébe” a jogegyenlőségért és a vallásszabadságért.
A kárpátaljai, galíciai területekről származó, első generációs, galiciánernek vagy pólisinak nevezett jiddis nyelvű bevándorlók jó része még kevésbé vehetett részt az asszimilációs folyamatban. Ezt hagyományos ortodox vallási kötődésük és a változó nyelvi közeghez való alkalmazkodás nehézségei mellett a csoport viszonylagos szegénysége, a gyakran itallepárlásból és-mérésből származó megélhetés népszerűtlensége is befolyásolta. Őket egyaránt lenézte az asszimilált, polgárosult zsidók csoportja, a magyar uralkodó osztály (mint akik nem tartják be az asszimilációs megegyezést, de előnyeit élvezni akarják) és a vegyes nemzetiségű lakókörnyezet.
Az első világháborúban a zsidó katonák ezrei küzdöttek a frontokon; a vesztes háborút követő városi népmozgalmakban, forradalmakban számarányuknál jelentősebb szerepet játszottak a zsidó munkások, valamint progresszív értelmiségiek. A háborús vereség elsöpörte a Monarchiát, új nemzetállamok jöttek létre belőle, amelyek területhez jutottak a szintén új és kisebb, korábban kiváltságos osztrák és magyar nemzetállamok rovására. Az új magyar nemzetállamban minimálisan éltek csak nemzetiségek, így már nem volt túlságosan lényeges a magyar uralkodó elit számára a zsidók vagy a cigányok asszimilációja a nemzetiségi arányok szempontjából.
Ugyanakkor az uralkodó és középosztály hajlamos volt bűnbakot kreálni a hazai zsidóságból, amihez megfelelő alapot szolgáltatott jelentős részvételük a Monarchia bukását kísérő rebelliókban vagy az ország általános háborús elszegényedése. A zsidó etnikai és vallási kisebbség bűnbakká és így felelőssé tétele a vereségért és az ellenük felhozott igaztalan vádak a nemzet hátbatámadásáról egyenesen vezettek a numerus clausus törvényhez vagy a különítményes terror antiszemita megnyilvánulásaihoz.
A bethleni konszolidáció korlátok közé terelte ezeket a folyamatokat, de az uralkodó jobboldali ideológiát mélyen átjárta az antiszemita konszenzus, a konkurens zsidó tőkésekkel szembeni elfojtott gyűlölet és féltékenység, a falvak és kisvárosok elszegényedett lakóinak irigy, éhes indulatai a zsidó kiskereskedők, kocsmárosok, földbérlők, terménykereskedők boldogulása láttán. A földbirtokos arisztokrácia rendkívül befolyásos, szűk csoportja volt az, aki – tekintettel saját tőkeigényeire és az ország tényleges érdekeire – őrizte a jogállamiság alapvető körülményeit, és – lebegtetve ugyan a zsidóság „nemzethűség szempontjából megbízhatatlan” voltát – féken tartatta az állammal a nyílt antiszemita indulatokat. A náci példa diktálta „korszellem”, a világgazdasági válság hatásai, majd a nyilaskeresztes mozgalom megerősödése mutatta a mélyben zajló folyamatokat, és előrevetítette a későbbi robbanás lehetőségét.

CIGÁNYOK MAGYARORSZÁGON

Magyarországon az osztrák császárok a 18. században a cigányokat kényszerrel telepítették le olyan falvakba, ahol már nem volt szabad jobbágytelek, megtiltották helyváltoztatásukat, így vándorlóiparos-szakmáikat nem gyakorolhatták tovább, kiszolgáltatták őket a földesurak és a falusi bírák, csendőrök kénye-kedvének. Betiltották nyelvük és viseletük használatát, gyermekeiket erőszakkal elvették, parasztcsaládokhoz adták ki nevelésre.
A 19. századtól a cigányság döntő része a falu olcsó munkaerő-tartalékát biztosította. A cigány családok szimbiózist alakítottak ki paraszti családokkal, ennek során a cigányok alacsony fizetség vagy természetben kapott juttatás fejében munkacsúcsok alkalmával kisegítették a parasztgazdaságot, cserébe télen és tavasszal, mikor elfogyott az élelem és a tüzelő, a parasztcsalád segítette ki a megszorult roma családot. A romák ingyenes kötelezettsége volt az utak, közterületek karbantartása, javítása, tisztítása. Emellett később alkalmi vagy mezőgazdasági idénymunkásként dolgoztak nagygazdaságokban, erdészetekben. A csendőrség folyamatosan üldözte, terrorizálta a megmaradt, illetve újonnan beáramló vándorló csoportokat. Ugyanakkor a letelepülteket is megbízhatatlanként kezelve rendszeres megfélemlítő, zaklató gyakorlatot alakított ki ellenük. A polgári fejlődés a cigányság döntő többségét nem emelte be a jogállam sáncai közé, elmaradt az emancipáció, a cigányok falusi vagy erdei gettótelepeken éltek, kiszolgáltatva a mindenkori hatóság önkényének. Emancipálódni csak vékony rétegeknek, a városi muzsikusoknak, iparosoknak nyílt lehetőségük. A 19. század végén a romák több mint 90 százaléka letelepedettként, főként falusi napszámosként, kubikosként vagy szolgáltatóiparosként élt.
Az első világháborúban a cigány férfiak tömege is a frontra került. Ezrével estek a háború áldozatául: halottként, sebesültként, hadifogolyként évekre távol kerülve családjuktól.
1916-ban egy belügyi rendelet a háztulajdonnal nem rendelkező, tehát vándorcigányok jogfosztását írta elő (tilos volt a falu elhagyása, lovaikat elkobozták, testüket megjelölték, internálhatták őket, keresményüket a jegyző kezelte stb.). Mivel a cigányok 90 százalékának telekkönyvileg nem volt a nevén a putrija, ettől kezdve szinte bárkit vándorcigánnyá minősíthetett vagy üldözéssel azzá tehetett a hatóság. Ez a jogfosztó rendelet az 1950-es évekig érvényben volt.
A húszas évek végén ehhez járult a rendszeres csendőrségi zaklatást kiváltó razziarendelet, a harmincas években a közlegelőkön lakók elzavarását előíró rendelet (a cigánytelepek többsége a legkisebb értékű földeken, a közlegelőkön helyezkedett el), majd 1938-ban a csendőri nyomozási útmutató kimondta azt is, hogy a cigányság egészét megbízhatatlanként kell kezelni. (66.045/eln. VI.-c/1938. BM-körrendelet (a Nyomozati Utasítás melléklete))
Ez a jogi konstrukció a bőrszín szerint már korábban is megkülönböztetett kisebbség jogfosztottságát idézte elő. Magyarországon a romák döntő többsége falusi, szegény agrárproletárként élt a 20. század negyvenes éveiben. Környezetük, a parasztság és a földbirtokos osztály nem irigykedett „gazdagságára”, hanem kizsákmányolta munkaerejét. A lakosságban mélyen gyökerező előítélet-rendszer élt a cigány nyomortelepeken lakók lustaságáról, tisztátalanságáról, primitívségéről, tolvajságáról, így a környezet könnyen belenyugodott a romák permanens hatósági zaklatásába, megalázásába. A náci ideológia a romákkal szemben Magyarországon először csak szűkebb, de befolyásos rétegekben éreztette hatását: a járványoknak kitett, illetve a fajelmélet híveivé váló orvosoknál, a hivatalnoki karban, a csendőrségben és a szélsőjobboldali pártok híveinél.

MAGYARORSZÁG HADBA LÉPÉSE A NÁCIK OLDALÁN

A bécsi döntésekkel Mussolini és Hitler jóvoltából Magyarország jelentős területekkel gyarapodott Csehszlovákia, Románia és később Jugoszlávia – zömében magyar többségű – területeiből a trianoni diktátum orvoslásaként.
A vezető osztályok antiszemita hagyománya, a területjuttató nácik és fasiszták iránti hála és csodálat, valamint az irredenta korszellem a nürnbergi faji törvényekhez hasonló jogszabályok sorozatos meghozatalára késztette a német–olasz érdekszférába tartozó államok vezetőit. A tömegekbe folyamatosan sulykolt antiszemita bűnbakkép arról, hogy a zsidók a kollektív bűnösök Trianon bekövetkeztében, hogy az értelmiségi a zsidó konkurencia miatt munkanélküli, hogy a szegény a zsidók ügyeskedései miatt szegény, hogy a földműves és a földbirtokos a zsidó kereskedő és a bankár miatt megy tönkre, jó táptalajt teremtett a zsidók jogfosztásához. Így 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel korlátozták a magyar zsidók állampolgári jogait. A cigányok esetében ilyenre nem volt szükség, hiszen itt nem volt emancipáció, egy rendelet minden cigányt megbízhatatlannak bélyegzett.
A hatóság kénye-kedve szerint mindenkit vándorcigánynak minősíthetett, internálhatott, megfoszthatott vagyonától, akinek nem volt háza, vagy onnan elzavarták. (15.000/1916. BM-rendelet)
A második bécsi döntés után, 1940 őszén, a bevonulást követően, a magyar katonai hatóság lett Észak-Erdély irányítója. Mint Tibori Szabó Zoltán kutató írja:
„Az első deportálások is ezekben a hetekben, hónapokban történtek. 1940 októbere és decembere között, amikor a magyar hatóság a székely vármegyék több településén élő zsidókat szedte össze, hogy aztán őket a magyar határon – Kőrösmezőnél, a Tatárhágón keresztül – szovjet területre szállítsa. Annak dacára, hogy a szerencsétlen deportáltak többsége Magyarország területén született, Trianonig magyar, a két világháború között (a döntésig) pedig román állampolgár volt, s hogy a bécsi döntés értelmében, automatikusan, ismét magyar állampolgárrá vált.” (Élet és Irodalom LVIII évf. 2014/24 (június 3.), 9.)
A cikk szerint az internálások folytatódtak 1941–42-ben, Kamenyec-Podolszkij után is, és ezzel 5 ezer erdélyi magyar állampolgárt juttattak Horthy katonai hatóságai a náci hóhérok keze közé. Megjegyzem, egy Németországból visszakerült dokumentum, valamint a korábban vázolt délvidéki és kárpátaljai gyakorlat alapján feltételezhető, hogy a „megbízhatatlannak tartott” zsidók mellett a hasonlóan minősített cigányok is az internáltak között voltak.
A háborúba való belépést követően 1941. április 12-től először a Délvidéken kezdődtek meg azok a rendőri intézkedések, melyek az etnikai és tulajdonviszonyok 1918-as állapotát kívánták visszaállítani. Ennek keretében az MTI 1941. április 30-i jelentése szerint (OL. Szerbia, idézi Buzási János: Az újvidéki razzia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963, 24–26.) az április 12. óta eltelt 18 nap alatt már tízezer főt toloncoltak át a határon a németek által megszállt Szerbiába, a későbbiekben pedig további százezer fővel tervezték megtenni ugyanezt. Ugyancsak az április 30-i MTI-jelentésben olvashatjuk a katonai parancsnokság rendeletét: „Mindazok a szerbek, bosnyákok, montenegróiak, cigányok továbbá zsidók, akik 1918. október 31. előtt Magyarország területén községi illetőséggel nem bírtak, valamint az ilyen egyéneknek leszármazottjai, azaz a bevándoroltak és betelepülők, az ország területét e hó 28-án reggel 8 órától kezdődő 3 napon belül elhagyni kötelesek. Ezek értéktárgyaik kivételével csak azokat az ingóságokat vihetik magukkal, amelyeket személyesen el tudnak vinni, készpénzt pedig annyit, amennyi költségeik fedezésére szükséges. […] Aki a rendeletnek nem engedelmeskedik, azt karhatalommal távolítják el és még meg is büntetik.”
Ennek megfelelően délszlávok tízezreivel, valamint a hatóságok útjában álló „megbízhatatlan” cigányokkal, zsidókkal teltek meg az internálótáborok. Akiket a hadműveleti területté nyilvánított Szombathely – Tapolca – Dunaföldvár – Kecskemét – Tiszazug – Hármas-Kőrös vonaltól délre szedtek össze, azok a sárvári, nagykanizsai, barcsi, zombori, szabadkai, topolyai, bácskai stb. lágerekbe kerültek. Egészen augusztus 6-ig rendületlenül folyt a deportálás a németek megszállta Szerbiába, amikor is Németország diplomáciai úton lépett fel ez ellen a magyar külügynél – hivatkozva a szerbiai ingatag politikai helyzet miatti nehézségeikre. A jelentés szerint ekkor már 35 ezer főt szállítottak a Dunántúlra, és még 12 ezer fő várt a bácskai lágerben, hogy Szerbiába deportálják. (OL. Küm. res. pol. 1941-16-536) Ezen kívül sokakat az újonnan létrejött Horvátországba toloncoltak, ahol az usztasák tömegesen, tíz- és százezer számra kezdték gyilkolni a szerbeket, zsidókat, cigányokat az utak mentén és a frissen létrehozott jasenovaci lágerkomplexumban. Tízezrek földönfutóvá tétele és az etnikai tisztogatás közben a magyar állam módot talált a megbízhatatlannak minősített, magyar honossági iratokkal nem rendelkező cigányok és zsidók kiszolgáltatására a náciknak és az usztasáknak. A cigányok életformája, lakáshelyzete ritkán viselte el – a feleslegesnek tűnő – helyi honossági papírok húsz évnél hosszabb ideig történő őrzését, ha korábban egyáltalán adtak nekik ilyet, s a jegyzők nemigen igyekeztek pótolni számukra ezeket az iratokat. A szegény sorsú zsidók közül is többen osztoztak ebben a sorsban. Így kerülhettek tömegesen lakóhelyükről való kiutasításra, közvetlen életveszélybe. A délvidéki internálások, határon túlra toloncolások titokban, kisebb intenzitással tovább folytatódtak a 1942-es és 1943-as években is a KEOKH (A Belügyminisztérium alosztályaként működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) buzgó közreműködésével. Az itt történtek alig lépték át a sajtó és a politika ingerküszöbét, ami felbátorította az illetékeseket a rendőri etnikai tisztogatási módszer folytatására, továbbfejlesztésére.

KŐRÖSMEZŐTŐL KAMENYEC-PODOLSZKIJIG

Alig több mint három hónappal a délvidéki bevonulás után Magyarország ismét hadba lépett a náci hadsereg oldalán, immár a korábban a németekkel paktumot kötő Szovjetunió ellen. A kisebb részben az 1938-as I. bécsi döntéssel visszakapott, nagyobb részben pedig 1939-ben visszafoglalt Kárpátalján élő zsidó lakosság a csehszlovák érában (1930-ban) tartott népszámláláson 92,6 százalékban zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, és csak 5,9 százalékban magyarnak, szemben a felvidéki vagy a romániai zsidókkal. (Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Budapest, Gondolat, 1990, 16.)
Az erősebb zsidó öntudat részben a késői, 18. század végi bevándorlásból, részben a haszidizmus vallási hagyományaiból, részben pedig a helyi gazdasági körülményekből adódott. Itt sok volt a zsidó proletár, a szegény, falusi hagyományőrző, jiddisül beszélő ember. A velük szemben még az asszimilálódott zsidók körében is elterjedt megvetést kihasználva az antiszemita politikusok később azzal áltatták a zsidóság fővárosi vezetőit, hogy az újabb és újabb ellenséges intézkedések „csak a galiciáner”, majd „csak a keleti határszéli megbízhatatlan”, majd „csak a vidéki” zsidóságot érintik. Ha belenyugodnak, akkor a magyarhű asszimiláltak megmenekülnek, őket nem adják ki a náciknak. (Lásd Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Budapest, Gondolat, 1990, 27–28.)
1941. július közepétől a magyar állam szervei, a hadsereg és a hivatalnoki kar szűk egy hónap alatt több mint húszezer embert deportált kegyetlenkedésekkel kísért eljárásban a kőrösmezői 108. számú Katonai Zsidó Gyűjtő- és Mozgótáboron keresztül a volt Lengyelország kelet-galíciai területeire, amelynek igazgatását akkor vették át a magyar hadseregtől a németek. Az akció levezénylői voltak: a kárpátaljai kormánybiztos, Kozma Miklós és megbízottja, Meskó Arisztid rendőrtanácsos, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal, élén Siménfalvy Sándorral és fő munkatársaival Martinidesz Ödönnel és Kiss Árpáddal. A hadsereg vezetői közül Werth Henrik vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc, a Kárpát– csoport parancsnoka és a debreceni hadtestparancsnok.
Különböző történészek más-más személyt jelölnek meg ötletadóként: Braham Martinideszéket, Ormos Mária Kozma Miklóst, Karsai László Werthet és a katonákat.
Tény az, hogy a hadügyminiszter Bartha Károly és a belügyminiszter Keresztes-Fischer Ferenc tudtával és tevékeny közreműködésével zajlottak az események.
Gellért Ádám és Gellért János történészek szerint valószínű, hogy a július 1-je délutáni rendkívüli minisztertanácsi ülés döntött a Kárpátaljáról való kitoloncolásokról az állampolgárságukat igazolni nem tudó „galiciáner” zsidók, a cigányok és az ukrán agitátorok ügyében. Erre utal Kozma Miklós naplóbejegyzése, amelyben Bárdossy miniszterelnöknek július 10-én levélben jelenti, hogy a jövő héten a fentieket kiutasítja az országból. Tény az, hogy az uralkodó elit által „nemzethűség szempontjából megbízhatatlannak” nyilvánított, „alacsonyabb rendű, haszontalan söpredéknek” tartott elemek kegyetlen „kiseprése” cselekvő egyetértéssel találkozott körükben.
Ez alól kivétel Rassay Károly, illetve gróf Apponyi György országgyűlési képviselők, Pakocs Károly kanonok, Slachta Margit, a szociális nővérek főnöknője, dr. Szabó Imre pápai kamarás (Hamvas Endre püspök titkára) és gróf Szapáry Erzsébet, akik a helyszínre utaztak, és személyesen vizsgálták ki a cselekményeket, illetve szót emeltek ellenük. Jelentésük végén így fogalmaznak:
„Felemeljük tiltakozó szavunkat, hogy hazánkban ilyen tömeges hatósági atrocitások történhessenek és tesszük ezt, mint emberek, mint keresztények, és mint magyarok. Mint emberek, fellázad ellene minden emberi érzésünk és egészséges természetes ösztönünk. Mint keresztények, Isten és vallásunk parancsainak legsúlyosabb megsértését látjuk benne. Mint magyarok nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit e szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor a művelt emberiség véleménye. Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna. Bp. 1941 aug. 20. Szent István király napján”. (Ráday L.-A/1/b-2571/1941. (Majsai Tamás közlése))
A gyilkosságok konkrét elkövetői–a fennmaradt dokumentumok és tanúvallomások szerint – a Jeckeln SS Obergruppenführer vezette Einsatzgruppe-C náci katonai rendőr terroregységek 320-as zászlóaljának tagjai, ukrán parasztok, policájok és magyar tábori csendőrök voltak.
A gyilkosságok legfontosabb helyszínei: Kamenyec-Podolszkij és környéke, Kolomea, Nadvorna, Stanislau, illetve különböző galíciai gettók, így Gejszin, Delatin, Horodenka, Tarnopol és Lvov voltak (Frojimovics Kinga: Galíciai deportálások. Népszabadság 2014. február 1., Hétvége.)
A legtöbb áldozat őshonos kárpátaljai zsidó és cigány magyar állampolgár, esetleg néhány gyanús ukrán propagandista volt, illetve az ország különböző területeiről összeszedett, rendezetlen állampolgárságúnak mondott vagy azzá tett zsidók (papírjaikat az egyes helyi szervek előtte „beszedték”), valamint más országokból politikai menekültként itt lévő (nemzetközi jog által védeni rendelt) zsidó származású személyek, családok. Nők, férfiak, gyermekek vegyesen.
Itt is felvetődhet, hogy milyen alapon kerültek bele a cigányok a „galíciáner” zsidók elleni akcióba, ahogy ugyanebben az időben a Délvidéken, Szerbiában és Horvátországban is?
Erre Siménfalvy Árpádnak (a KEOKH-os Siménfalvy öccse), Ung és Ugocsa megye főispánjának a belügyminiszterhez címzett kéréséből (A tenyérnyi dokumentum a heidelbergi Német Szinti és Roma Dokumentációs és Kulturális Központból került vissza, s bár magyar irattárból, magyar történészek adták át, a korabeli dokumentum értékelése elmaradt.) tudunk következtetni:
„Kozma kormánybiztos úr őexcellenciája tudvalevőleg most Kárpátaljáról a nem magyar állampolgárságú zsidókat északra eltávolítja, s ugyanazt az alkalmat felhasználja arra is, hogy a kóborló cigányoktól megtisztítsa a Kárpátalját. Tegnap Kozma Őexcellenciája felhívta a figyelmemet arra, hogy jó lenne, ha én is hasonló akciót kezdeményeznék. Annál is inkább, mert feltehető, hogy ilyen cigánykaravánok a Kárpátaljáról dél felé fognak menekülni. Ung és Ugocsa területén kb. 500 és maximálisan 1000 olyan cigány tartózkodik, akiktől meg lehetne szabadulni.Minthogy azonban a felsőbbség hozzájárulása nélkül intézkedni nem kívánok, kérem a Belügyminiszter úr hozzájárulását ahhoz, hogy a nem magyar állampolgárságú, rendes egzisztenciával és lakással nem bíró és rendészeti szempontból megbízhatatlan cigányokat a kárpátaljaiak mintájára néhány napon belül eltávolíthassam.” (OL. K 14-1941-6-12103)
Megjegyzem, itt már szó sincs „kóborlókról”, hiszen ilyenek szinte egyáltalán nincsenek. A helyben lakók a terület visszacsatolásával automatikusan magyar állampolgárok lettek, de a cigányoknak ezt igazolniuk kellett. Ám a jegyző nemigen adott ki nekik ilyen papírt, a minisztériumnál az ügyintézés kb. egy évet (!) tartott annak is, aki jártas volt a hivatalos ügyek intézésében. Mint tudjuk, 1938 óta rendeletileg – a csendőrség utasítása szerint – minden cigányt megbízhatatlannak nyilvánítottak.
Az internálás igazi oka tehát másban keresendő: a cigányok „megbízhatatlansága, idegensége”, vagyis a fehér felsőbbrendűségi gőg és fajelmélet mellett az osztályszempont, a cigányok szegénysége is szerepet játszott. De a legfontosabb motívum az, hogy alkalom kínálkozott a nemkívánatosak eltávolításra, Kárpátalja „megtisztítására” a kosznak tartott cigányoktól és galiciáner zsidóktól. Ennek az alkalomnak a megragadása természetesen a tömeggyilkosságokban való bűnrészességet jelenti, hasonlóan ahhoz, ahogy három évvel később a német megszállás alatt a szélsőjobboldali magyar állam tette. A ’40- es évek elején azonban még szó sincs megszállásról, a fent leírt intézkedéseket a horthysta állam saját akaratából hajtotta végre.

IDEGENRENDÉSZET ÉS POLGÁRI HUMANIZMUS

Az európai nemzetállamok polgáraik érdekeit képviselve „a nemzeti önzés letéteményeseiként” őrködtek a közös erőforrások és előjogok felett az azokból „jogosulatlanul” részesedni vagy azokban kárt tenni kívánó, idegennek nyilvánított személyekkel, csoportokkal szemben. Ennek részeként a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnoki kar segítségével kiutasították az országból a „feltételezhetően szabotázs vagy kémkedés szándékával beszivárgottakat” és az engedély nélkül ott tartózkodókat.
Nem kerülhető ki a kérdés, hogy az 1941. július-augusztusi kőrösmezei zsidó- és cigánydeportálás a náci hadműveleti területre – ahol a németek meggyilkolták őket – a magyarországi (és romániai) holokauszt állomása volt-e. Vagy pedig „csak” idegenrendészeti intézkedés, ahogy ezt – a szakmából is sokakat felháborítva – Szakály Sándor történész állította. (Az idegenrendészeti eljárás határozza meg, hogy a másutt veszélyben lévőket befogadja-e az az ország, ahova menekülnek, vagy sorsukra hagyja, elzavarja őket. A polgári erkölcs és a humanizmus kritikus kérdése például napjainkban az uniós országokba nyomoruk miatt menekülő afrikaiak százainak halála, tengerbe fulladása Lampedusa szigetének partjai előtt. Hasonló szégyenteljes ügy volt a harmincas évek végén a Németországból tengerjáró hajókon menekülő zsidók kálváriája Anglia, Észak- és Dél-Amerika kikötői között, majd tragikus visszatértük Hamburgba, aminek következtében pár évvel később náci haláltáborokba kerültek.) A kérdésben elsőként a tett és a szándék vizsgálata nyújt eligazítást. A szándék meggyőződésem szerint népirtás, amelynek indokául a rasszista felsőbbrendűség-tudat, valamint a zsidóság és a cigányság elleni bűnbakképzés szolgált. E csoportok tagjainak brutális kiválogatása az ország lakosai közül, elkülönítésük, kifosztásuk, s végül kiszolgáltatásuk a náciknak nem történhetett más szándékkal. A horthysta (és velük egyidőben román) elkövetők népirtási szándéka azt jelenti, hogy nem törődve áldozataik lakhatási, táplálkozási, egészségügyi szükségleteivel, több tízezrüket, sokszor saját állampolgáraikat áthajtották a velük ellenséges hadműveleti területre, miközben ismerték a náci Einsatzgruppék, a front mögötti rendőri erők Lengyelországban már megszokott rasszista tömeggyilkos gyakorlatát. Cselekedeteik következményeit kívánták, vagy legalábbis elfogadhatónak tartották, ami a büntetőjogban ugyancsak szándékosságot jelent. A szándékos népirtás vádja tehát mind büntetőjogilag, mind történelmileg megáll ebben az ügyben. Lehet-e idegenrendészeti tisztogató akciónak nevezni ezt a szándékos népirtási bűnsegédletet? Mivel mind az érintett „galiciáner” zsidók, mind az ugyancsak letelepedett nyomortelepi cigányok legalább 4-6 nemzedék óta kárpátaljai lakosok, állampolgárok – a változó elnevezésű állampolgárai – voltak, velük szemben idegenrendészeti eljárást folytatni ellentmond a jogállami kritériumoknak, s nem tekinthető másnak, mint a rasszista népirtás eufemisztikus megfogalmazásának. Magyarán: hazugság.
Része-e a holokauszt történetének ez a rasszista népirtás, amely zsidók és cigányok egy bizonyos területen lakó, etnikailag, vallásilag, nyelvileg és szociálisan meghatározott csoportjait érintette?
A kérdés bonyolult, hiszen a dolog nem a náci birodalomban történt. Ott a zsidók ekkor még nem viseltek sárga csillagot (csak 1941. szeptember 19-től), még nem éltek lezárt gettókban, munkatáborokban. Cigány csoportokat azonban már 1939-től internáltak Németország területén (pl. Dachauba, Ravensbrückbe), a megszállt Lengyelországban és Ukrajnában pedig a zsidókat is elkezdték gettókba zárni. Nem indultak még meg a halálgyárak. A kulmhofi gázautók 1942 januárjától kezdték először szervezetten gyilkolni a lengyelországi gettókba zárt zsidókat és – a łódźi gettóban töltött hónapok után – az ausztriai Lakompakból (Lackenbach) odahurcolt burgenlandi magyar cigányok ezreit. Nem ült még össze a wannseei konferencia, nem adta még ki Himmler a cigányokra az Auschwitz-parancsot, nem indult még meg a tudatos, tervszerű és iparszerű népirtás. (Himmler 1942. december 16-án kiadott úgynevezett „Auschwitz-parancsá”-ban hozta meg azt a döntést, hogy a birodalmi cigányságot a zsidósághoz hasonlóan tömegesen Auschwitzba deportálják.)
Még „csak” az usztasák gyilkolták a horvátországi Jasenovacon tízezrével a zsidókat és cigányokat – fejszékkel és bunkósbotokkal – saját kezdeményezésből (és tízezrével szerbeket, más helyszíneken is). Még „csak” Szerbiában gyilkolta tízezrével a cigány és zsidó túszokat a náci megszálló hadsereg. Még „csak” Romániában gyilkolt tízezer-számra zsidókat a Vasgárda, és toloncolt át az ukrán határon – magyar kollégáihoz hasonlóan – zsidókat és cigányokat a Dnyeszteren túlra, éhhalálra vagy a náci gyilkosok kezére adva őket. Egyházi és társadalmi tiltakozások hatására ebben az időszakban állította le Hitler a több tízezer beteg embert legyilkoló eutanáziaprogramot. Egyes történészek szerint ebben az időben kezdett körvonalazódni Hitler, Göring, Heydrich és társaik fejében a végső megoldásterve.
Mikortól előtörténet – ahogy Braham ezt a 1944-es deportációhoz viszonyítva nevezi –, és mikortól maga a történet?
Nehéz a kérdés. Álláspontom szerint a holokausztot folyamatként kell tekintenünk az elvek meghirdetésétől a nürnbergi törvényeken át a zsidók és cigányok elleni tömeges, iparszerű népirtásig. Ennek volt egyik állomása a kőrösmezei – kamenyec-podolszkiji – tömeggyilkosság-sorozat.

ELFELEJTVE ÉS AGYONHALLGATVA

Elemzésemből, azt hiszem, egyértelmű, hogy Szakály Sándor történésznek, a Veritas Történeti Kutató Intézet főigazgatójának állítása – amelyet 2014. január 17-én a kőrösmezei deportálással kapcsolatban az MTI-nek adott interjúban megfogalmazott, „idegenrendészeti eljárásnak” minősítve azt – legalábbis sajátos értelmezésnek, a tények elfedésének-eltagadásának nevezhető.
De vajon mit szól a kedves olvasó a következő – a cigányok üldöztetésének elismerését és a cigány értelmiségnek az elismerés iránti igényét támadó – állásponthoz?
„A holokauszttal kapcsolatos publicisztikában az elmúlt években a cigány értelmiségiek és a velük együttérző írástudók megpróbálták elhitetni, hogy a nácik a zsidókkal pontosan ugyanúgy bántak, mint a cigányokkal. A sok indulattal, érzelemmel megírt cigány holokauszt témájú írások szerzői eredeti dokumentumokkal nem tudják cáfolni azt a tényt, hogy a nácik szövetségeseik, csatlósaik területén vagy az általuk megszállt területen az esetek többségében nem törődtek a cigányokkal. Csak magában a Német Birodalomban folytattak többé-kevésbé következetes cigányüldözést, de a cigányokat nem az emberiség vagy a német árják ellenségének, pusztán rendőri közigazgatási problémának tartották.”
Hogyan vélekedjünk Szakály kijelentéséről, ha a fenti idézet a Szakályt hevesen támadó Karsai László történész tollából való? (Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica Kiadó, 2001, 16.)
Ugyanis Karsainál ugyanazon érv jön elő, mint Szakálynál: „csak idegenrendészeti megoldás” – állítja az egyikük, „pusztán rendőri közigazgatási probléma” – állítja másikuk. Itt most nem foglalkozom annak a valótlan állításnak a részletes cáfolatával, hogy „az esetek többségében” a nácik „szövetségeseik, csatlósaik területén vagy a megszállt területeken nem törődtek a cigányokkal”. Csupán néhány kérdést engedjenek meg: Mit jelent „az esetek többségében”? Milyen esetek többségében? Az országokéban? A különféle gyilkosságokéban? Hogyan magyarázza akkor Karsai László, hogy Németország, Csehország, Ausztria cigányságának mintegy 90 százaléka áldozatul esett, és cigány nyelvjárások tűntek el a balti térség országaiban? Akkor mivel magyarázható, hogy a szerbiai zsidók és cigányok egyaránt náci túszgyilkosságok áldozatává lettek?
Cikkem előző részében írtam ezekről: a horvátországi jasenovaci megsemmisítő tábor romák és zsidók elleni tömeggyilkosságairól, a szerbiai náci túszgyilkosságokról, a romániai zsidók, cigányok transznisztriai és lengyelországi tömeges éhhaláláról, legyilkolásáról.
Kiadták az auschwitzi cigányláger fogolynévsorait is: 18 európai országból érkeztek ide foglyok. Az Einsatzgruppék ukrajnai cigányok elleni tömeggyilkosságainak dokumentumai szerint Luganszk és Cserkaszi kivételével az ország minden területén sor került ilyen atrocitásokra a há- ború során. (Tyáglij és Pobolszkij kutatók munkája nyomán. Pereszliduvannjá ta vbüvsztva romiv na terenah Ukrajini u csaszi drugoj szvitovoj vijni, Kijiv, Ukrainszkij Centr Vivcsennaja Isztoriji Golokosztu, 2013.)
Az is tény viszont, hogy a közép- és nyugat-európai zsidók többségében túlestek emancipációs és asszimilációs folyamatokon, szorosan betagolódtak a környezet társadalmába. A cigányok kelet-európai tömegeinek emancipációja általában elmaradt, és az asszimiláció is csak kisebb csoportoknál ment végbe. A fő ellenségnek feltüntetett „nemzetközi” zsidósággal szemben alkalmazott módszer első lépése szeparációjuk (sárga csillag, megélhetést adó munkájukból való kizárás, gettóba zárás), majd kirablásuk, végül meggyilkolásuk volt. A cigányok jórészt szegregáltan, telepeken éltek, elrabolni való nagyobb vagyonnal nem rendelkeztek, a rendőrség korábban is üldözte őket, nem volt szükség új jogszabályok meghozatalára ellenük. Csak egyetlen döntés volt szükséges: gyakorlattá tenni a cigányok kiirtását. Az tehát igaz, hogy nem „ugyanúgy” bántak a cigányokkal, mint a zsidókkal. Ezt persze senki nem is állítja, hiszen a két csoport háború előtti helyzete alapjaiban eltért. A cigányok és a kevéssé asszimilált „galiciáner” zsidók a nácik szemében faji söpredék voltak, akit, „ha alkalom kínálkozik”, ki kell irtani. A holokauszt során ez történt a cigányokkal is Kamenyec-Podolszkijban és szerte Európában.
Ma azt látjuk: a szakma és a közvélemény a holokauszttal összefüggésben gyakran csak a zsidók deportálásáról és meggyilkolásáról beszél, a cigányokéról nem. Az elhallgatás is az elnyomás része.

Láng Judit

Romano Instituto Alapítvány (Cigányságkutató Intézet )