„Állandóan stresszben vagyunk. Mert muszáj egyfolytában izgulni. Sosem tudhatjuk, mi történik. Régen mennyivel egyszerűbb volt!” Hallgatom a mi stresszes világunkról ezt a rögtönzött monológot, és eszembe jut, hogy ugyanezzel az eszmefuttatással találkoztam Selye János 1974-ben írt könyvében. Amit azokban jó kis stressz-mentes időkben írt a stresszről.
„Manapság a társas összejöveteleken sokat hallunk a stresszről a mindennapi munka, a nyugdíjazás, a testmozgás, a családi problémák, a környezetszennyezés a légiközlekedés biztonsága, vagy egy közeli hozzátartozó halála kapcsán.” – olvasom Selye János „Stressz distressz nélkül” című könyvében. Akár ma is írhatta volna. Minden kor a saját problémáját, saját életvitelét és életét tartotta – tartja kiemelkedően stresszesnek és felfokozottan izgalmasnak, nehéznek. Akár így, akár úgy, stresszes korban élünk. Már megint.
De mi is valójában a stressz? A szervezet nem specifikus válasza valamilyen ingerre. Vagyis ebből a szempontból mindegy, hogy az adott élmény pozitív vagy negatív, kellemes vagy kellemetlen, csak az számít, milyen mértékű az újraalkalmazkodási szükséglet. Bármilyen erős érzelem olyan kilengést okozhat a szervezetünkben, ami felborítja az egyensúlyunkat, és két ellentétes, ugyanolyan intenzitású érzelem ugyanolyan biokémiai reakciókat okozhat a szervezetben. De mi következik ebből?
Egyrészt ha ezt tudjuk, akkor azzal is tisztában vagyunk, hogy saját érzéseink, reakcióink a külvilágra nem pusztán aktuális lelkiállapotunkat határozzák meg, de ezzel együtt konkrét fizikai reakciókat indítanak el szervezetünkben, s így közvetlenül befolyásolják fizikai állapotunkat. Vagyis ha odafigyelünk egészségünkre, és egészséges életmódot akarunk folytatni, akkor abba ugyanúgy beletartozik lelkiállapotunk karbantartása, lelki egyensúlyunk biztosítása, mint a testmozgás és étkezés. Tehát felelősséget kell vállalnunk azért, hogyan reagálunk a külvilágra, hogy kezeljük a számunkra tetsző – nem tetsző helyzeteket. Hogy van az, hogy természetesnek vesszük, hogy tőlünk függ, hogyan étkezünk, mennyit mozgunk, és szinte saját magunktól függetlennek tekintjük saját reakcióinkat mások viselkedésére. Márpedig anélkül, hogy elfogadnánk, hogy saját reakcióinkért mi vagyunk a felelősek, és nem a másik ember, tökéletesen kiszolgáltatjuk magunkat. A különböző relaxációs, meditációs technikák éppen azt a célt szolgálják, hogy lelki – szellemi állapotunkat saját ellenőrzésünk alá vonjuk. Ugyanúgy, ahogy fizikai testünk edzésével egyre jobban megismerjük és uraljuk testünket, ezek a technikák megtanítanak bennünket arra, hogy megismerjük érzéseinket és uralni tudjuk azokat.
Stressz nélkül nem létezik élet. A disztressz – a „rossz”, káros vagy kellemetlen stressz megviseli lelkünket és testünket egyaránt, ám az ún. eustressz (eufórikus stressz), bár ugyanolyan intenzív reakciókat vált ki fizikai testünkben, lelkünket simogatja és örömmel tölti el.
A keleti gondolkodás szerint minden szélsőséges érzelmi reakciótól tartózkodni kell, mert mindkettő kibillent a középpontból. De azért egy fergeteges, gurulós, hasfájdító nevetés után mégiscsak könnyebb oda visszatérni, mint egy vöröslő fejű felháborodásból.
