A Reggeli november 8 – i, keddi műsorában sok más közül Dr. Vásárhelyi Tamás biológussal, a Természettudományi Múzeum nyugalmazott főmuzeológusával volt beszélgetés az ökológiai lábnyomunkról.
Mennyire élünk „nagy lábon”? Mióta van láb egyáltalán? Száz láb talán túl sok, a mi kettőnk pedig nem túl kevés egy kicsit? Hihetetlen és szórakoztató sokféleség rejlik a végtagok alakjában, működésében. A láb már akkor megjelent, amikor az állatvilág még nem hagyta el a tengert, az élővilág története során azonban több alkalommal eltűnt, mert szükségtelenné vált, vagy egyenesen útban volt. A mi lábunk pedig a járás mellett egy sor más funkciót illetve jelentést is kapott (gondoljunk például a munkaeszközre, vonzerőre, testbeszédre, státuszszimbólumra),
A két lábon járás, és ebből következően a kéz felszabadulása a hominidák, az emberfélék privilégiuma. Az ember munkálkodni kezdett, aminek hatása az egész Földön – jó és rossz értelemben egyaránt – meglátszik. A helyzet értelmezéséhez jól használható szimbólum az ökológiai lábnyomunk vizsgálata. Az emberiség közös, hatalmas, szimbolikus ökológiai lábnyoma összefügg jól karbantartott testünkkel.
Vajon mekkora az Ön ökológiai lábnyoma? És hogyan lép, mit tesz azért, hogy „kézben tarthassa” ennek nagyságát? Megkerülhetetlen kérdésekről van szó, ha ki akarunk lábalni abból a lassan tarthatatlan állapotból, amibe belefutottunk.
Mire képes az emberi láb? Nem csak a kezünkkel tanultunk meg kifinomult mozdulatokat tenni, hanem a lábunkkal is – ennek legnagyszerűbb formája a táncművészet.
Pár összetett mondat az interjú-alanyról:
Dr. Vásárhelyi Tamás: „Jó annak, aki tud örülni az újnak”
Több mint hatvan éve ejtenek ámulatba a természet apróbb és nagyobb csodái. A nagyokat mindenki magától értetődően bámulja. Én azt is szeretem elnézni, ahogy egy többéves hangyabolyhoz parányi lábak taposta, ujjnyi széles ösvény vezet a fű között, ahogy egy fakérgen kanyarog és vastagszik a lábatlan szú-lárvák járata. A Magyar Természettudományi Múzeumban első két évtizedemet egy rovargyűjteményben töltöttem, faunisztikai, ökológiai, rendszertani és természetvédelmi kutatásokkal. Szerencsére ennek során még trópusokra, sivatagba és New Yorkba is eljutottam. Közben – családi hagyományként – mézeskalács készítéssel is foglalkozni kezdtem.
Azután közművelődési vezető lettem a múzeumban. Kénytelen voltam váltani, mert ráébredtem, hogy az emberiség előtt súlyosabb probléma áll, mint az Aradida-taxonómia kérdései. Szerepem volt több kiállításunk, a Természetbúvár terem és az 1996-ban megnyílt kiállítási épület (a Ludoviceum volt Lovardája) létrehozásában. Itt egy nagy történeti-ökológiai kiállítással nyitottunk. Örültem, hogy a múzeum nagy átalakulásának (e múzeumi metamorfózisnak) részese lehettem, ha fizikailag megtorpant is a folyamat.
Az utóbbi évtizedben az ELTE Természettudományi Karán, a tudománykommunikációs mesterfokú képzésben is tanítok. Most már mindkét helyen, az egyetemen és újra a rovargyűjteményben, önkéntes munkatársként dolgozom.
Az élethosszan tartó tanulás ideája nekem nagyon tetszik. Lényegében az ember ismételt átalakulásának lehetőségét foglalja keretbe. Jó annak, aki tud örülni az újnak.
