Péter Konok megemlékezése Tamás Gáspár Miklósról
Ma került ki a „Mi a teendő?” podcastja a netre, meg is osztottam. Másfél hete beszélgettünk, akkor vettük fel. Egy ilyen műsorban persze Gazsi is szóba került. Nem lehetett, hogy ne kerüljön szóba. Hosszú évek óta vitatkoztunk, sokban (alapvető dolgokban) egyetértve, némely dolgokban nem.
„Ha hallod ezt, Gazsi…”, mondtam a beszélgetésben, ahol amúgy arról volt szó, hogy nem tudok nem rábólintani legutóbbi írásai mély pesszimizmusára. Hogy a helyzet tragikus. Az utolsó cikkei és interjúi nagyon pontosak és nagyon kétségbeesettek voltak. Nagyszerű írások. Lezárások, számvetések – persze, tudtuk. Ő meg, persze, még jobban tudta.
Tamás Gáspár Miklós – fotós ismeretlen
„Ha hallod ezt, Gazsi…”. Már nem hallhatta, bár akkor még azt hittem, igen, és kerekedhet ebből is egy jófajta vita.
Lezárult egy korszak, nemigen tudom ezt most másként gondolni. Egy fokkal könnyebb lesz most hülyének lenni, baromságokat mondani, írni. És ez nem jó. Ez rémes.
Meghalt, itt hagyott minket a kritikai marxista gondolkodás egyik etalonja – olyan etalon, aki, mert emberi volt, sosem volt tökéletes, vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte az ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.
Kicsit most mind árván maradtunk, mint a táboriták Jan Žižka halála után (és most elképzelem, ahogy gúnyosan elvigyorodik ezen a béna hasonlaton).
*
(Tamás Gáspár Miklós, TGM (Kolozsvár, 1948. november 28. – 2023. január 15.)
