Pulzál, lüktet a község, ahogy magas hőfokon ég a közösség motorjának számító egyesület tagsága is. A Békés megyei Csanádapácán kihozták az embereket otthonuk magányából, olyat adtak nekik, amit pénz, hatalom soha nem biztosíthat. Csak az alulról építkező emberi közösség.
Rég jártam olyan vidám, közvetlen társaságban, amilyenbe a csanádapácai Dohánylevél Hagyományőrző és Hagyományteremtő Egyesületnél tett látogatáskor csöppentem. Az épület egykor malom volt, később közösségi ház lett belőle. A hatalmas, lejtős, egykori moziterem végében színpad, előtte több száz főnek helyet biztosító üléssor, a bejárat felőli végében oszlopokkal elválasztott rész. Itt az asztalok köré harmincan is kényelmesen leülhetnek.
Ide vezet a kívül-belül szépen felújított, modernizált épületen keresztül házigazdám, Víghné Békési Kati, az egyesület elnöke. Friss kalács, sütemény, üdítő és 
ásványvíz társaságában vár Radics Károlyné Éva egyesületi titkár, Mórocz Ildikóés Oravecz István alelnökök, valamint Sziveri Andrásné Gizellapénztárnok. És én mit keresek itt? Választ arra, hogyan lendítheti fel egy település életét a helyiek alulról jövő, önkéntes szerveződése.
Először furcsállom, hogyan csaphat öt ember akkora nyüzsgést, hogy még a diktafont sem tudom bekapcsolni, de hamar rájövök, ők ilyenek. Lassan csökken az energiaszint, és megtudom elsőként azt, hogy bár Csanádapáca szerencsésebb helyzetben van, mint a környező települések, az élet azért itt sem olyan könnyű, mint ahogy a kis csapat emelkedett kedve alapján elsőre gondolnám.
A teljes népesség nincs 2600 fő, a község öregszik, sok fiatal költözik el boldogulást, munkát keresve. Orosháza 20, Békéscsaba 25 kilométer, a közlekedés is egész jó, ha akad munka, megoldható az ingázás. Termékeny a föld, sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, de az önkormányzati intézmények és magánvállalkozók is nyújtanak lehetőséget. Jó a szervezés is, Csanádapácán a helyi disznót helyben dolgozzák fel, és a helyi napköziotthonos konyhán fogyasztják el az óvodások és iskolások.
Egyesület közfelkiáltással
Egy szó, mint száz, lehetne a helyzet sokkal jobb, de tömeges munkanélküliségről, mélyszegénységről itt szerencsére nem beszélhetünk. Ami viszont a szabadidő eltöltését, a kulturált szórakozást illeti, arra sokáig semmiféle lehetőség nem adódott.
Közel van ide a magyar-román-szerb hármas határ. Miután 1920-ban egy tollvonás gondoskodott róla, hogy a határ három oldalán élők közé ne ékelődjön nyelvi akadály, a magyar Apátfalva, a délvidéki Kisorosz és az erdélyi Apáca 2001-ben elhatározta, szorosabbra fűzi kapcsolatait. Azóta is minden nyáron
megszervezik a Guzsalyos találkozót, amit a részt vevő települések felváltva rendeznek. Rövid, 25-30 perces műsort adnak mindannyian, majd közösen főznek, beszélgetnek, táncolnak, jól érzik magukat.
A Guzsalyoson vendégként többször is részt vettek a csanádapácaiak, a helyi dalkör is fellépett 2011-ben. Rabul ejtette őket a hangulat, az ottani civilek eredményei, beszámolói, a buszos túrák pedig életre szóló élményt jelentettek. Olyannyira, hogy elhatározták, Csanádapácán is szükség van civil pezsgésre.
Nem sokat késlekedtek. „2011-ben a Guzsalyosról hazafelé tartva a buszon utazók egyöntetű támogatásával, közfelkiáltással megszavaztuk a Dohánylevél megalakulását” – mondja nevetve Kati, és ebből ismét kisebb fejetlenség származik. Harsányan elevenítik fel azt a bizonyos estét, de úgy, hogy én is velük nevetek.
Dohánylevél
Még mindig magas jókedvvel, és néha egymás szavába vágva mesélik, hogy mivel a kezdeti lelkesedés nem apadt, komoly munka kezdődött az egyesület arculatának, tevékenységének megalkotására. Sem egyszerűbben, sem szemléletesebben nem lehet megfogalmazni annál, mint hogy visszaidézzük a nevét: hagyományőrző és hagyományteremtő. A dohánylevél pedig a község múltjára utal.
A török által elpusztított falu a XIX. század elején települt újjá egy ügyes vállalkozó révén: telepeseket hozott a környékről, hogy dohánytermesztésbe kezdjenek az addig csak legelőnek használt, kiváló minőségű földön. Bejött a számítás, a dohány révén Csanádapáca virágzó településsé fejlődött. Erről árulkodik a gazdag helytörténeti gyűjtemény is, ahol a mai látogató számára talán a dohánytermesztés emlékei a legérdekesebbek – ha valaki erre jár, tényleg érdemes betérni.
De visszatérve az egyesülethez, nem véletlen, hogy ez a kifejezetten agilis, tettre kész társaság 2011-ig nem talált egymásra. „Nem igazán volt itt közösségi élet. Volt persze falunap, kakasfesztivál, de kulturális hagyományőrzéssel nem foglalkozott senki, nem is volt erre helyszín, hiányzott a közösségi tér” – magyarázza Ildikó. A most második ciklusát töltő polgármester, Oláh Kálmán viszont nagyon is nyitott volt a civil kezdeményezések felé, elég ha csak annyit mondunk, alapító tagja az egyesületnek.
A Dohánylevél pedig a kezdetektől a lehető legjobb viszonyt ápolja mind az önkormányzattal, mind a helyi civilekkel. Mert rajtuk kívül van itt nyugdíjas egyesület, polgárőrség, önkéntes tűzoltók, sőt gyakorlatilag minden szervezettel vannak átfedések is – már ami a tagságot illeti. Pályáznak civilként, pályáznak az önkormányzattal összefogva, igyekeznek minden lehetőséget megragadni.
Vendégből szervező
Így tudtak rendbehozatni három elhanyagolt, romos helyszínt: a művelődési ház régi mozitermét, a jelenlegi közösségi házukat, valamint az úgynevezett Kovács házat, ahol a helytörténeti gyűjtemény kap helyet. A támogatás feltétele pedig az volt, hogy legalább öt évig funkciójuknak megfelelően üzemeltetik. Utóbbi nemhogy nem okoz gondot, inkább az a baj, hogy legalább tíz évnyi programterv van a fejükben.
Amikor elkezdik sorolni, segélykérőn nézek körbe, segítsen valaki a szóáradatot mederbe terelni. Ildi sajnál meg, megegyezünk az időrendi sorrendben. Esélye sincs bármit is kifelejteni, Kati, a fehér bajuszos, mindig nevetésre húzott szemű István, Évi és Gizus azonnal közbevág. Nehéz velük tartani a tempót, na… Pedig már közeleg az este, előttük pedig még egy színházi próba.
Nem vállalkozom arra, hogy oldalakat írjak tele Csanádapáca pezsgő kulturális életével. A kuriózumokat emelem ki, és azokat a nagyszabású eseményeket, amelyek példaértékűen mutatják be a közösség aktivitását. Azt ugye mondani sem kell, hogy ma már Csanádapáca is a Guzsalyos találkozók aktív tagja és szervezője, 2012-ben volt náluk a rendezvény, a település 150 embert látott vendégül három napon keresztül.
Tegyük még mellé a helyieket, akik nézőként és előadóként is nagy számban vettek részt. Az egyesület ekkor a Ludas Matyit vitte színre, természetesen István volt Döbrögi uraság. „Praktikus választás volt, nem kellett a hasamat sem kitömni” – csap a pocakjára tréfásan. Tippelek és bejön: István szokott Mikulásnak is beöltözni a december 6-ai rendezvényeken. Ami a Guzsalyost illeti, idén nyáron ismét Csanádapácán a hármashatár közelében élők szeme, már most nagy az izgalom és készülődés.
Vissza a közösségbe!
Jeles alkalmakra, mint Katalin nap, Szilveszter, vagy a hagyományos batyusbál, a dohánylevelesek mindig műsorral készülnek. Vagy egy színdarab, vagy egy tánc, és csak természetes, hogy a parketten az Apáca show koreográfiájával debütáltak. Vidámságuk ragadós, lendületük kifogyhatatlan, nem csoda, ha rendre megmozgatják a lakosságot korra és nemre való tekintet nélkül.
És nem maradnak helyben. Tavaly Egerszalókon a Pünkösdi Tor-Túrán, Szegeden a Hungarikum Fesztiválon népszerűsítették Csanádapácát. A település
néptáncosai folyamatosan járják az országot, dalkörük nívódíjat kapott. Hagyományőrző disznóvágás, húsvéti kézműves tojásfestés és akadályverseny után megrendezték a tavaszi kézműves vásárt. Itt helyi és környékbeli mesterek kaptak lehetőséget a bemutatkozásra, népszerűsíthették termékeiket.
Tavaly rendezték meg az első zene és tánc gálát, itt fiatal és kevésbé fiatal tehetségek mutathatták be tudásukat közönség előtt. Kívülről nézve apróságnak tűnhetnek ezek, de valójában apró lépések egy küldetés teljesítése felé. „Vissza akarjuk hozni az embereket a közösségbe” – fordítja komolyra az eddig többnyire csapongó, vidám szót Kati. „A fő megélhetés itt a föld, a mezőgazdaság, nyáron mindenki hajnaltól estig dolgozik, télen pedig ki-ki bezárkózik a maga portájára. Minél több szervezettel állunk partneri viszonyban, annál több embert tudunk megmozgatni.”
Csak szoros barátsággal
Nehéz munka ez, fárasztó, amit mindenki nagyon komolyan vesz még akkor is, ha közben szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat. Önkéntesként, a szabadidőt áldozva, minden napot 25-26 órásra nyújtva. A kívülállónak már az szinte megoldhatatlannak látszik, hogy az egész ne váljon öncélúvá, egy baráti társaság saját maga szórakoztatásává.
A Dohánylevél Egyesület ma több, mint 100 főt számlál, körülbelül harminc olyan taggal, akikre lehet építeni; az állandóan aktív, húzóerőt jelentő kemény magot 10-15 ember alkotja. Évente sok tucatnyi, néha 200-300 fős program szervezéséhez, levezetéséhez, kézbentartásához nem is olyan sok.
„Nem lehet másképp, mint szoros barátsággal” – értenek egyet beszélgetőpartnereim. „Kati a fő ötletláda. Az egyesület tagsága havonta, a vezetőség viszont legalább hetente egyszer összeül, egyeztet. A vezetőség dönt a feladatokról, de természetesen mindenki elmondhatja a véleményét” – mondja Gizella. Ha vita, érdekellentét merül fel, azokon Ildi szerint „észérvekkel úrrá lehet lenni”. „De ennyi ember nyilvánvalóan nem érthet egyet mindenben, ha a vita kezd parttalanná válni, a vezetőség dönt” – teszi hozzá.
Sok segítséget kap a csapat Szarvadi Antaltól, aki a Közösségfejlesztők Egyesületének megbízásából külsős közösségfejlesztőként vesz részt a folyamatokban. A rendszerben való működés, a tervezés fontossága, a szervezet fiatalítása – mind olyan szempont, amelyekhez kell a külső szem és a szakmai tapasztalat.
Látni a boldogságot, használni
És miért csinálják? Miért áldoznak ennyit a közösségért? Komoly arcok fordulnak felém, órák óta talán először. Küldetéstudat ez, amit nagyon nehéz szavakba önteni – ezért a hirtelen csend.
Évit a nyüzsgés, a pörgés élteti. „Kati egyszer késő éjszaka szedett össze minket, hirtelen kellett valamiben dönteni. Szabályos pizsipartyt tartottunk az autójában” – vicceli el, majd hozzáteszi: „Hasznosnak érzem magam, szeretek tenni az emberekért, szeretem, ha boldognak látom őket. Ez a csapat az én fizetségem. Amikor látom az arcokon a boldogságot tudom, hogy közöm van hozzá”.
Ildinek a génjeiben van a köz szolgálata – mondják a többiek utalva rá, hogy édesapja több cikluson keresztül volt polgármester, a hölgy képviselőtestületi tag. „Közösségi ember vagyok, mindig is civilként szerettem volna dolgozni, emberek közt lenni, tenni a közösségért. Van, amit csak én tudok ebbe beletenni, nyomot hagyhatok magam után. Sok a bánat, a keserűség, de ezen túl lehet lépni, mert mindig van egy-két jó szó is, amiért megéri”.
Gizus az összetartást emeli ki, a barátságot, a segítő szándékot. Hozzátenni valamit, hogy a „jó oldal győzzön”. De nem bírja a sok komolyságot: „És legalább az ember nem otthon veszekszik az urával, hanem itt, nagyobb közönség előtt”. Kati bevallja, régebben ő is éppoly begubózott életet élt, ami ellen most küzd. „Szeretnék adni, használni, nyomot hagyni. Szinte feszített az erő, hogy adjak az embereknek. És megérte, mert lassan kibontakozik itt egy lüktető, pulzáló élet.”
A Közösségfejlesztők Egyesülete az elmúlt két évben összesen 17 kelet-magyarországi településen folytatott fejlesztő tevékenységet. Azokról a csoportokról, szervezetekről, akikkel a mai napig együtt dolgozunk, cikksorozat született, újságírói szemmel, Bihari Dániel tollából. Ez az írás a cikksorozat hetedik darabja.
