A szociális munkások többnyire felkészületlenül jönnek ki az iskolából, így nem képesek hatékonyan odaállni a szegények és rászorulók mellé, ezért az ő szerepüket a civil szférának kell átvennie, mondja Németh László szociálpolitikus, szociális munkás, művészetterapeuta. Adománybolt hálózat kiépítését javasolja, amivel megteremthetik a működésükhöz szükséges anyagi feltételeiket, és munkanélkülieket is tudnak foglalkoztatni. A központi finanszírozástól függetlenül pedig az érdekképviseleti tevékenységüket befolyásmentesen, szabadon gyakorolhatják. Németh László a hetvenes évek végén kezdett el művészetterápiával foglalkozni – munka és képzés szempontjából is. Mesterei között vannak: Saleh Soliman, Mérei Ferenc, Hidas György, Göncz Kinga. 1984 óta folyamatosan indulnak komplex művészetterápiás (képzőművészet, mozgás, zene, biblioterápia) kiképző csoportok a vezetésével vagy szupervíziója mellett. Az utóbbi időben főiskolai, egyetemi oktatással, kutatással foglalkozik. Elnöke a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületnek.
Láng Judit: Úgy látom, hogy a segítő szférában a szociális munkások eszköztelenek, ezért alacsony a hatékonyságuk. Mi a véleménye erről?
Németh László: Politikai érdekeket szolgált, ahogy ledarálták ezt a szakmát. Az én értelmezésemben a szociális munka egy olyan professzió, amely odaáll az elesettek, a kirekesztettek mellé, és tulajdonképpen eszközöket ad a kezükbe, hogy fel tudjanak lépni az érdekeikben, vagy ha nem, akkor maga a szociális munka áll ki, és képviseli ezeket az embereket. Tehát, nem hagyja, hogy a társadalomban a többség uralkodjon és elnyomja a kisebbséget. Illetve ez is furcsa dolog, mert a többséget nyomja el valójában egy domináns, agresszív kisebbség. Ezért a politika számára a szociális munkás tevékenysége mindig kellemetlen.
Egyrészt úgy lehetetlenítették el a szakmát, hogy lebutították a szociális munkások képzését: eleve úgy jönnek ki az iskolából, hogy nem rendelkeznek azokkal a képességekkel és tudással, hogy igazán oda tudjanak állni az elnyomottak, vagy a kiszolgáltatottak mellé.
Másrészt, az intézményi struktúra, ahogy az állami és önkormányzati intézményekben dolgoznak, olyan függőséget hoz létre, ami megakadályozza, hogy az állami szereplőkkel szemben fellépjenek, mert egzisztenciálisan ellehetetlenülhetnének ettől.
Harmadrészt pedig egyfajta szakmai értékváltást tapasztalok. A szociális munkás sem tökéletes ember, ő is esendő: amikor a többség politikailag jobbra fordul, rendpártivá válik, előítéletes és gyűlöletkeltő, akkor nagyon sokan nem tudják képviselni ezzel szemben azokat a szakmai értékeket, amiket kellene, és betagozódnak a rendszerbe. Ők kezdenek el aztán jobb oldali szociálpolitikáról és szociális munkáról beszélni. Ez őrület! Nincs jobb meg baloldali, mert vagy van egy tisztességes, a szegények mellett elkötelezett szociális munka, vagy nincs. Tehát ez nem jobb vagy baloldal kérdése.
L.J.: Ha az államilag fizetett érdekképviseletre nem lehet számítani, akkor ezt a szerepet a civil szervezeteknek kell átvenniük. Velük mi a helyzet? Mik akadályozzák a működésüket és mik a lehetőségeik?
N.L.: Egyrészt a civilek Magyarországon mindig is függőségben voltak az államtól, mert nem találták meg azokat a finanszírozási formákat, amikben függetlenedhettek volna tőle. Tehát, a működési költségeiket nem tudják előteremteni. Ebből adódóan mindenféle megalkuvásokkal szereznek forrásokat, viszont ezzel letompítják azt a funkciójukat, hogy társadalomkritikusként, vagy ütközőként lépjenek fel.
Másrészt, a forráshiány miatt, pályázatokból élnek. Ez össze-vissza rángatja a szervezeteket, mert nem arról szól a működésük, hogy a céljaikat valósítsák meg, hanem arról, hogy éppen mire írtak ki pályázatot.
Ha azt nézem, hogy mi az elit és a hatalom érdeke, akkor ez egy olyan dezorganizációs technika most, amivel meg lehet oldani, hogy a civil szervezeteknek ne legyen ereje befolyást gyakorolni a domináns hatalmi rendszer működésére.
Magyarországon a szakszervezetek sem voltak igazán erősek sohasem, vagyis ezek az érdekképviseleti szervek is lefeküdtek a kormányzatoknak. Általános, hogy a vezetőik egyéni érdekei határozzák meg, hogy mit csinálnak, és erre használják azt az adott szervezeti, vagy politikai kontextust is, amiben működnek.
Ezekből a helyzetértékelésekből adódóan – erre válaszként -, azért hoztunk létre egy szövetkezetet, ahol civil szociálpolitikát, kultúrateremtést és finanszírozás-teremtést csinálunk, mert az állam nem tud elegendő munkahelyet teremteni, így mi biztosítsuk ezt, persze azokkal a forrásokkal és kompetenciákkal, amikkel rendelkezünk.
L.J.: A piac nagyon szűk terület, ahová nehezen lehet a munkaerő-piaci készségeiben alacsony szinten lévő emberekkel betörni. Hogyan gondolták ezt megvalósítani a szövetkezetben?
N.L.: Ezért kezdtünk el abban gondolkodni, hogy a fenntartható fejlődést és a hozzá kapcsolódó foglalkoztatást, vagyis a környezeti fenntarthatóságot és a szociális szférát hogyan lehet összekötni.
A fenntarthatóság szempontjából egy adomány-hálózat megvalósításán dolgozunk. A nyugati civil szervezetek úgy valósítják meg a programjaikat, hogy adományboltot működtetnek, aminek a bevételéből saját tevékenységüket tudják finanszírozni. Így függetlenné válnak bármilyen központi forrástól vagy adományozótól. Ez egy kultúra is, ami külföldön jól működik.
Rá kell jönnie az embereknek, hogy ez a kultúra támogatja, hogy a környezet részben fenntartható legyen. Fontos, hogy a feleslegessé vált tárgyaikat, vagy a kinőtt ruháikat ne a szemétbe dobják, hanem adják tovább adományként, hogy eljuthasson azokhoz, akinek erre szüksége van. Tehát, legyenek újra használatba véve a dolgok, legyenek újrahasznosítva.
Ebben tölt be az adománybolt közvetítő szerepet. De az adománybolt egyben munkahelyet is teremt, mert mindenhol olyan munkanélkülieket foglalkoztatunk, akiknek esélyük sincs arra, hogy a munkaerőpiacra kerüljenek, a származásuk, az életkoruk, vagy egyéb készségeik, képességeik miatt. Tulajdonképpen az adománybolt ad lehetőséget arra, hogy újabb munkahelyek teremtődjenek. Az adományboltok mögé pedig elkezdtünk egy „újrahasználati” központot és műhelyrendszert kialakítani, ahol hulladékfeldolgozással teremtünk szintén munkahelyeket.
Ez az államtól független kezdeményezés. Van együttműködés önkormányzattal, azért, hogy kedvezményes bérleti díjú helyiséget adjon, de ezért felajánljuk nekik, hogy az adott kerületi vagy területi munkanélkülieket foglalkoztatjuk. Azt gondolom, hogy ez korrekt „üzlet”.
Ez a válasz arra, hogyan lehet függetlenedni az államtól. Adományboltot bármilyen civil szervezet indíthat.
L.J.: Miért törődnek bele az emberek a helyzetükbe? Mi kell ahhoz, hogy megváltozzon ez az általánosnak mondható magatartás?
N.L.: Nem a technikákkal van a legnagyobb baj elsősorban, hanem a mentalitással. Sehol sem tanítják, hogyan kell autonóm módon gondolkodni, hogyan kell elemzően részt venni a világban, vagy hogyan kell a „tanult tehetetlenséget” legyőzni és aktív alakítójának lenni a környezetnek. Az angol irodalom ezt az empowerment fogalmával írja le. Ám Magyarországon ezt sem az iskolákban, sem a segítő szakmákban, sem a hétköznapi életben nem tanítják, miközben ez a tudás lenne az egyik legfontosabb áttörés, hogy az emberek ne fogadják el általánosan a „nincs mit tenni” szemléletet.
Gondolják végig! A mindennapokban az emberek általában azokat az érveket és akadályokat sorolják fel, amik azt támasztják alá, hogy nem lehet megtenni valamit a változásért vagy megvalósításáért. A cél, hogy most fordítsák meg, és kezdjenek el azon gondolkodni: mit lehet tenni. Fel kell ismerni az össze fogás szükségességét!
Döbbenetes, hogy emberek nem mozdulnak meg, hogy nem mennek ki az utcára és nem üvöltik: elmegy a büdös francba ez a politikai elit, aki így működik! Nem zavarják el, és nem választanak olyan embereket a helyükre, akik megfelelően viselkednének és betartanák az adott szavukat. Tehát, az embereket rá kell döbbenteni, meg kell tanítani, hogy felismerjék: hatni tudnak.
Az én egyéni akcióim, hogy az egész világból összeszedem a különböző nemzetek, vagy közösségek hatalom elleni passzív ellenállási példáit, és eljuttatom az emberekhez: hogyan is csinálják mások, ha nem tetszik nekik a rendszer.
Csoportokkal is foglalkozom – kiscsoporttal, átlátható, tizenöt ember maximum egy időben -, akiket arra tanítok, hogy gondolkodni, elemezni tudjanak, és arra is, hogy le tudják győzni a saját tehetetlenségüket. Hiszek benne: ha ezt tizenöt ember megtanulja tőlem, és majd ők is csoportokat szerveznek, és továbbadják másik tizenöt embernek, akkor lassan megváltozik a kultúra, amiben élünk. Ne hagyjuk, hogy az evidenciák alulról megkérdőjeleződjenek. Az emberi tisztesség, hogy méltósággal viszonyuljunk egymáshoz, hogy az ember szavának súlya legyen, ezek örök értékek, függetlenül attól, hogy milyen politika vesz körül bennünket! Csak rajtunk múlik, hogy megteremtjük-e, vagy sem. És ez tanulással és annak továbbadásával megteremthető.
Ezért vezetem a Hamvas Béla-kört most már huszonnyolc éve minden csütörtökön. Ez a kör a szabadság egy kis szigete. Itt a csoporttagok végig gondolkodhatják, hogyan élnek: milyen kérdések foglalkoztatják őket, és ezekre milyen válaszokat lehet adni. És persze a legfontosabb, hogy azt felismerjék: a „tanult tehetetlenséget” hogyan tudják legyőzni.
L.J.: Mit jelent a „tanult tehetetlenség” fogalma?
N.L.: Az embereket arra szocializálják mindenhol, a közvetlen környezetben, az iskolában és a munkahelyeken is, ha valami probléma adódik, hogy a válaszuk csak ennyi legyen: nincs mit tenni. Ez az értékrend nagymértékben szolgálja a domináns hatalom érdekeit, mert így nem is gondolják, hogy megváltoztathatók, azok a feltételek, ami között élnek. A közép-európai kultúra és főként Magyarország ezt adja át, mert már az iskolarendszerben egészen kiskoruktól kezdve erre tanítják a gyerekeket. Észre sem veszik felnőttként, hogy a válaszaikban arról beszélnek, mitől nem lehet megtenni, vagy elérni ezt, vagy azt. Ezt át kell fordítani, hogy a válasz az legyen, igen, ez a helyzet, ezt, és ezt lehet tenni. A csoportjaimon a tanult tehetetlenséget fordítjuk át, aktív, alakító világszemléletbe.
L.J.: Az iskolarendszer nevel tehetetlenné? Hogyan érti?
N.L.: A pedagógusok is a „nincs mit tenni” értékrendben szocializálódnak, hogy a válaszaik ugyanazok: fogadd el, ami van, alkalmazkodjál. Az összes üzenet erről szól. Miközben ellenkezőleg, a pedagógiának pont erről kellene szólnia: igen, elemezd a helyzetet. Ez van, és nézd meg, hogy mit lehetne tenni, akár összefogva másokkal, akár radikálisan, vagy finoman, mert számtalan eszköz áll a rendelkezésére, amivel élhet.
A legrosszabb az, ha az emberek tehetetlenek, és ezt elfogadják állapotként. A szegénység kezelésében is az a legnagyobb probléma, hogyan lehet kimozdítani belőle az embereket.
Megszüntették a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) a „Gyerekesély programot”. Amit mi ebben csináltunk, pont erről szólt: meg akartuk mozdítani a helyi közösségeket és rádöbbenteni őket arra, nem kell elfogadniuk, hogy a világ végén élnek, esélyek nélkül, lehetetlen körülmények között, hanem hogyan lehet azon gondolkodni, mit is kellene tenni, hogy mindez ne maradjon így.
Persze ez nem fog megváltozni az egyik napról a másikra, de a mélyszegénységben élők, a gyerekeiknek adhatnak már egy szebb jövőt azzal, ha több készségeket adnak át nekik, mint eddig és mellettük állnak a törekvéseikben. A szülők a gyermekeik mellé állhatnak azzal is, ha megvívnak az intézményrendszerrel és kikövetelik, hogy az úgy készítse fel a gyermekeiket, olyan készségeket és tudást adjon, hogy ezek híján ne a szegénylétben tengődjenek tovább. Tehát, az egész Gyermekesély programnak a lényege az volt, hogy megtörje a szegénység generációs átörökítését. A Gyerekszegénység programot a tervünkben huszonöt évre ütemeztük Szécsényben és környékén, amiből hat év valósult meg, aztán felszámolták a kezdeményezésünket.
L.J.: Milyen esélyük lehet a jövőjükkel kapcsolatban az eldugott kistelepüléseken élő romáknak? Van erről valami elképzelése?
N.L.: A dolog az ott kezdődik, hogy mindenki az iskolát hibáztatja, hogy szétválasztja a gyerekeket. De nem ott kezdődik a szétválasztásuk, hanem sokkal korábban.
Ugyanis ahhoz, hogy valaki az iskolai követelményeket teljesíteni tudja, már olyan motoros készségeinek és olyan agyi struktúráknak kell kialakulnia, amik lehetővé teszik, hogy a betűket formálni tudja, hogy megértse a feladatokat, tehát, szövegértése legyen. Ezt viszont elő kell készíteni.
A világvégén lévő kistelepüléseken és azokban a közegekben, ahol nagyon sokan élnek együtt, a gyerekeknek alapvetően hiányzik a szabad tér ahhoz, hogy mozgásterük legyen. Hiányzik, hogy olyan játékok vegyék őket körül, amik a finommotorikus képességeiket fejlesztik. Tulajdonképpen ez hat vissza, mert az agy barázdáltságát készíti elő, hogy a későbbiekben más, úgymond magasabb funkciókat tudjon ellátni. Tehát ezt a fejlesztést nagyon korai gyerekkorban kell elkezdeni.
Gyerekházakat hoztunk létre az esélyegyenlőség megteremtésének egyik legfontosabb részeként, hogy a készségeiket ott alapozhassák meg a kicsik, hogy később már az iskolában másként tudjanak részt venni a tanítási órákon. A szegény környezetből jövő gyerekeknek rengeteg esetben nincsenek meg a lehetőségeik ehhez. Ezért kellenek a gyerekházak, ahol tér van, mozogni tudnak, és szisztematikus impulzusokat kapnak játékos formában arra, hogy a finommotorikájuk fejlődjön, ezen keresztül az agyuk is. Ez a középosztálynál magától érthetődő: ott rengeteg tér és játék van. Egy szegénycsaládban erre nincs pénz, se figyelem: tehát, ezért kellenek a gyerekházak.
A parlament 2006-ban fogadta el a Gyerekesély programot, akkor meg is született egy „Legyen jobb a gyerekeknek” országgyűlési határozat. Azóta a gyerekházakat teljesen ellehetetlenítették, mert a forrásokat nem biztosítják a működésükhöz, pedig tényleg nagyon fontos lenne, mert minden kicsire hangsúlyt kell fektetni. Ők a jövő!
Ezt nem lehet a térségekben szegregáltan csinálni, mert ez nem csak a szegény családok problémája. A hátrányos helyzetű településeken élő családoknál mindegy, hogy egyikük, vagy másikuk egy kicsit jobb anyagi helyzetben van, mert ugyanolyan nehézségekkel küzdenek. Náluk pont ugyanúgy nincsenek meg azok a fejlesztőeszközök, azok az intézményes ellátások, amik mondjuk, a betegségek kialakulását megelőzik: tehát, ezt nem lehet másképp csinálni, mint komplexen.
Tehát, a Gyerekesély program a kisgyerekekre, a szüleikre, az őket körülvevő intézményrendszerre koncentrált, hogy hozzásegítse őket a munka világához.
Tulajdonképpen a szövetkezet úgy jött létre, hogy előtte végig gondoltuk, hogyan teremtsük meg azokat a struktúrákat a településen, amiben önfoglalkoztatók tudnak lenni az emberek.
A Gyerekesély programnak nagyon fontos része volt, hogy a helyi jómódúaknak és jó kapcsolattal rendelkezőknek össze kell fogniuk a kirekesztett emberekkel, mert csak közösen tudják megcsinálni, hogy élhető környezetet hozzanak létre. Nem lehet önmagában szegénységet kezelni, meg települést fejleszteni, mert ezek egymásra hatnak.
Elindult a folyamat, hogy lassan olyan szegregált települések, megyék, kistérségek jönnek létre, amiből már nem lehet kimozdulni. Ahol már olyan módon vannak beszorítva az emberek, hogy se közlekedésük nincs már, se lehetőségük arra, hogy mozduljanak. Na, most ez társadalmi robbanáshoz vezet. Én nagyon meg voltam lepve hogy az idei tél végén nem tört ki az éhséglázadás, mert láttam vidéken, hogy mennyire éheznek az emberek.
De ez is a tehetetlenséggel magyarázható: nem hiszik el az emberek, hogy összefoghatnak és megváltoztathatják a rendszert. Tehát egy csomó készséget át kellene adni nekik erre. Például, hogy merjenek gondolkodni, vagy legyenek egyáltalán fantáziáik arról, hogy mit szeretnének.
L.J.: A Gyerekesély program kifejezetten roma program volt?
N.L.: A vidéki kistelepüléseken, vagy a gettókban, az etnikai hovatartozástól függetlenül jellemzi a szegénység az embereket. Romák esetében még plusz a rasszjegy is meghatározza a helyzetüket, mert olyan társadalomban élünk, amelyik kapásból előítéletes.
A jelenlegi politikai folyamatok meg aztán végképp tragikusak, mert felerősítik a romák bűnbakká tételét. Ha összefüggéseiben nézzük a történelmi és társadalompolitikai folyamatokat, a mindenkori politikai elit lehetetlenítette el azokat az embereket, akik ezekben a szegregátumokban élnek, és aztán őket teszik felelőssé ezért, ami egy abszurditás.
Bizonyos értelemben a nyomor is lehet hajtóerő, de egy ponton túl, már nem lehet viselni: ez talán megmozdíthatja az embereket, és ha elkezdenek fellépni, abból polgárháború lesz.
Kellenének olyan roma értelmiségiek, akik ugyanolyan okosak lennének, mint a Jobbik, hogy a jogállamot kihasználva a másik oldalról elérjék azt, hogy korlátok közé legyen szorítva a jobb oldal, és hogy ne legyen elfogadott se a médiában, se bármilyen közintézményben, hogy rasszista beállítódással intézik az ügyeket. Olyan roma értelmiség, akiknek elfogadhatatlan, hogy ilyen társadalomban élünk.
