A szeretetnek vannak helyei, ahol természetesnek kellene lennie. A konyhában, ahol a leves gőze alatt szavak nélkül is értik egymást. A gyerekszobában, ahol egy mesekönyv fedelén túl ott a bizonyosság: bármi történjék, a világ nem tud elfordulni. És vannak pillanatok, amikor ugyanez a szeretet váratlanul próbára kerül. Ilyen az, amikor egy gyerek először meri kimondani: „anya, nekem barátnőm van”. Vagy azt, hogy „nem érzem magam fiúnak”.
Magyarországon ma sok szülő ezen a mondaton át tanulja meg újra: a szeretet nem vélemény kérdése.
A támogató szülők közössége – amely ma már több mint 1300 tagot számlál – ebből a felismerésből született. Olyan emberek alkotják, akik nem elfordultak a gyereküktől, hanem épp ellenkezőleg: mögé álltak. Közöttük van Gyémánt Ágnes is, aki életének számos fejezetében tanulta már meg, mit jelent kívül lenni a többségen. Mozgássérültként nőtt fel, kisgyerekként megtapasztalva, milyen gyorsan talál utat mások véleménye egy még formálódó lélekig. „A nagymamámtól tanultam meg azt, hogy csak akkor várhatok elfogadást, ha én is képes vagyok feltétel nélkül elfogadni másokat.” – meséli.
Amikor a lánya évekkel ezelőtt előbújt, nem volt benne düh vagy szégyen. Volt viszont valami, ami a legtöbb szülőben ilyenkor megjelenik: a félelem attól, hogy mi lesz így a gyereke jövőjével. Hogy lesz-e unoka. Lesz-e esküvő. Lesz-e biztonsága ebben az országban. „Az embernek van egy forgatókönyve arról, milyen lesz a gyereke felnőttként. És amikor hirtelen más forgatókönyv rajzolódik ki, az első pillanatban azt hisszük, összeomlott a világ. Aztán rájövünk, hogy nem omlott össze semmi.” – mondja Ágnes. Ma már két unokája van, és olyan természetességgel beszél a családjáról, mintha egyetlen percig sem lett volna kérdés, mekkora tere van benne a szeretetnek.
Ez a felismerés vezetett ahhoz is, hogy egyszer csak kiálljon a nyilvánosság elé. A Pride egyik évében hallott egy fiatal nőt, aki a színpadon arról beszélt: köszöni az édesanyjának, hogy szeretettel fogadta el. „A torkom elszorult. Tudtam, hogy nekem is meg kell szólalnom.” – meséli Ágnes. Egy évig készült arra, hogy a következő Pride-on ő mondja el: igen, az én gyerekem meleg, és ettől semmi sem változott meg bennünk. Talán csak annyi, hogy még jobban megtanultunk szeretni.
Ez a beszéd indította el a ma már országos támogató szülői csoportot. A Facebookon működő közösség először apró kör volt, mára azonban több mint ezren osztják meg történeteiket, félelmeiket, kérdéseiket. Ki azért jön, mert a gyereke előbújt. Ki azért, mert fél, hogy egyszer elő fog. Ki azért, mert szeretné megérteni, hogy hogyan segítsen jól. És igen, olyanok is vannak, akik korábban elutasítóan gondolkodtak az LMBTQI emberekről, de gyerekük coming outja után rájöttek: a szeretet erősebb, mint a prekoncepció.
A csoport másik oszlopa Blank László, aki évtizedek óta civil kezdeményezésekben dolgozik, és maga is érintett szülő. Úgy látja: a társadalmi közbeszéd extrém módon torzítja a valóságot. „A magyar társadalom kétharmada elfogadóbb, mint hinnénk” – mondja. A friss felmérések valóban ezt mutatják: a hétköznapi emberek sokkal kevésbé ellenségesek, mint az a politikai kommunikációból látszik. A valóság csendesebb, kevésbé harsány – több benne a kíváncsiság és a jóindulat, mint a megvetés. A fiatalok körében pedig még ennél is nagyobb a nyitottság: őket már nem érdekli, ki kibe szeret bele.
A hétköznapi élet azonban így sem könnyű. Sok szülő nem azért fél, mert ő maga nehezen fogadná el gyerekét. Hanem mert attól tart, mit mond majd a munkatárs, a nagynéni, a szomszéd, a falu. A támogató csoport nem receptet ad, hanem történeteket. Szülők mesélnek arról, hogyan beszéltek először gyerekükkel, hogyan reagáltak a családi kérdésekre („van már barátja?”), hogyan lehet úgy jelen lenni a gyerek életében, hogy ne a félelem domináljon, hanem a kíváncsiság és a biztonság.
A közösség egyik legszebb gesztusa az ölelőpont, amelyet minden évben megszerveznek a Pride-on. Egy lengyel csoport ötletéből indult: színes táblákon egyszerű üzenetek állnak – „Gyere, anya megölel”, „Úgy vagy jó, ahogy vagy”, „Szeretlek”. A Pride civil falujában ezeknél a tábláknál gyakran sor kígyózik. Fiatalok jönnek, akik talán először tapasztalják meg, milyen egy biztonságos, elfogadó felnőtt érintése. De érkeznek idősebbek is, akik hosszú évtizedek rejtőzködése után először mernek odamenni: „Ölelj meg, kérlek.”
A szülők közben tényleg ölelik őket. Ágnes azt mondja: „Ez nagyon jól esik annak is, aki kapja, és annak is, aki adja.” László hozzáteszi: „Nemcsak ‘gyere, anya megölel’ van, hanem ‘gyere, apa megölel’ is. És sorban állnak érte.”
A csoport azonban nem csak az ölelésekről szól. Országos Családi Napot szerveznek, élő könyvtárat visznek iskolákba, egyetemekre és közösségekbe. Olyan szakértők tartanak előadásokat, mint Perintfalvi Rita vagy Bordás Noémi. Témáik között a hit, az egyházi közeg, a transz emberek egészségügyi helyzete és a jogkorlátozások is megjelennek. Minden rendezvényen van hely a beszélgetésnek, a tanulásnak és annak, hogy a szülők elmondhassák: nem vagytok egyedül.
Mert valójában ez a legfontosabb üzenet. Az LMBTQI gyerekek nem problémák. A probléma az, ahogyan a társadalom reagál rájuk. Az előbújás mindig félelemmel kezdődik – a gyerek attól fél, mit szól a szülő, a szülő attól fél, mit szól a környezet. És az út elején sokszor nincs más kapaszkodó, csak egy másik szülő története: „Nálunk is így volt. Megoldottuk.”
A támogató szülők csoportja ezért van. Hogy legyen kihez fordulni, legyen valaki, aki már járt ezen az úton. Hogy legyen egy hely, ahol kimondhatjuk: a szeretet nem magyarázkodás kérdése. És ahol a legfontosabb mondat talán tényleg ennyi:
„Gyere, megölellek.”
