Ami Budapesten mostanában kiállításfronton történik az tényleg egyedülálló. Egyszerűsítsük le ezt a kérdést: ha most felmész a várba, egyszerre tudod megnézni Picassót és Modiglianit, és egyik sem valamiféle művházas, megúszós projekt, amelyikben a művészek ihlette képeket mutatják be, nem, vaskos, rengeteg tételből álló, okosan sorba rendezett kiállításokról beszélünk, amiket még az is élvezni tud, aki amúgy nem nagyon foglalkozik a festészettel.
Remek példa erre a lányom: négy éves, és bár tudja, ki az az El Greco, főleg mert van egy El Greco babája, akivel rohangálni szokott a lakásban és összefest vele mindent játszásiból, azért mégis inkább a mászókázás, a kiöltött nyelvel ugrálás foglalkoztatja, meg hogy néha azt kiabálja röhögve, hogy BUDI!
Ehhez képest a Modiglianin simán eltöltöttünk kettesben egy órát és a végére jobban felismerte a képeit, mint én, mielőtt beléptem volna a Nemzeti Galériába.
A kiállítás felépítése ugyanis remek: az első teremben megismerheted a festő sztoriját, ami egy a század elején élt olasz esetében persze tele van Párizzsal, részegséggel, szerelemmel és tragédiákkal, bár mind közül a legnagyobbra halála után egy nappal került sor: a livornói születésű, egyébként nagyon jóképűnek tartott Modiglinai tanult Velencében és Firenzében, hatott rá Botticelli, a primitív afrikai művészet és persze hatottak rá az olyan kortársak, mint Picasso vagy Brâncuși, viszont a gyenge szervezete és önpusztító élete miatt 1920-ban, alig 35 évesen elhunyt. Ezt már nem bírta elviselni szerelme, Jeanne Hébuterne, akivel kapcsolatuk három éve alatt többet éltek külön, mint együtt, de azért egy gyereket csak összehoztak, illetve Modigliani halálakor a nő nyolc hónapos terhes volt második közös gyerekükkel, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a hír hallatán kivesse magát az ötödik emeletről – egyéves kislányukat Modigliani nővére nevelte fel.
Szóval az életrajz bemutatása után néhány nagyon jól eltalált tétel és infografika segítségével ismerheted meg azokat a pimitív afrikai ábrázolási technikákat, amikbe annyira beleszeretett Modigliani, és amik elindították a hosszúkás arcok irányába. Látsz néhány korai szobrot tőle, néhány pályatárs művét ugyanott, és ezek olyan ügyesen vezetnek el a festő stílusának a megértéséhez, hogy amikor a kiállításon körbesétálva elkezdtem kérdezgetni a lányomat, hogy melyik képet festette Modigliani és melyiket valamelyik pályatársa, húszból tizenkilencszer nevetve eltalálta.
Márpedig egy ilyen kiállításnak sok egyéb mellett az is a fontos dolga, hogy megértsd, megismerd egy festő stílusát, művészetét, és ez itt pipa.
De egyébként is remek programról van szó, a Nemzeti Galéria valahogy nagyon ért ezekhez a forró nyári kiállításokhoz – úgy érzed magad bennük, mintha valami nagyon jól szervezett mediterrán ország múzeumában sétálnál, a képek ritmusa, a falak színe, a terek kialakítása, szóval ezek együtt képesek végig feltartani a figyelmet, és amikor fáradnál, egyre érdekesebb képeket dobnak eléd, például jó érzékkel úgy kétharmad távon érkeznek az aktok, amik annak ellenére fantasztikusak, hogy a műfajt már hülyére koptatták és hogy száz éve festették őket: Modigliani imádta a nőket és ez sokat segített azon, hogy száz éve botrányt okozzanak, most lekössenek ezek a képek.
Szóval: ha sietsz, még egyszerre tudod most megnézni Picassót és Modiglianit. De az olasz festő miatt akkor is érdemes felmenni a várba, ha a spanyolt már megnézted, mert az életmű nyilván fantasztikus és ezt most egészen kivételes módon sikerült bemutatni néhány olyan tétellel, ami alig volt még Európában. És a festőnél a celeb-o-meter is kileng, hiszen a Kék párnán fekvő akt című festménye érte el minden idők második legnagyobb árverési összegét 2015-ben 47 milliárd forinttal, ha más nem, ez még a szkeptikusoknak is bizonyíthatja, hogy Modigliani elég menő festő lehetett.
A cikk szerzője Magyarósi Csaba.
