A kötelezettségek, megfelelési kényszer hálójában az ember gyakran érzi úgy, az évek nyom nélkül hagyják faképnél, a sír szélén majd egy félig üres lap lesz élete története. Hogy ne így legyen, bemutatom néhány kistelepülés követendő példáját.
Ismeri a tanmesét, amikor a székely fiú először megy rönkfáért az erdőre? Nagy kihívás, kérdi is aggódva az apját: mi van, ha valami baj történik? Akkor majd a Szükség megsegít – jön a válasz, a gyerek pedig nekiindul. Hazafelé persze meg is történik, aminek meg kell, kitörik a szekér kereke. Várja a fiú, várja a Szükséget, de az csak nem jön. Telekiáltozza az erdőt: „Szükség! Szükség!” Semmi nem történik, mire nekilát maga, kijavítja a hibát és hazamegy.
Kérdőre vonja az apját, aki csak mosolyog a pipája mögül: „Nem segített a Szükség? Akkor hogyan jöttél haza? ” Anélkül, hogy túlfilozofálnám a kérdést úgy érzem, valahol e történet közepén járunk most mi, magyarok. A többség még várja a segítséget, kiáltozik érte, de sokan már a szekér mellett térdelnek fejszével a kezükben, faragják az új tengelyt.
Több, mint 25 éve leráztuk magunkról a diktatúrát, mert fojtogatott, mert ránk telepedett, előírta, megszabta, ellenőrizte az élet minden területét. De még mindig az államtól, a politikától várjuk, hogy adjon munkát, kenyeret és cirkuszt. Nem ad. Az egyénnek és a közösségnek kell a kezébe vennie saját sorsát.
Az utóbbi hetekben a Közösségfejlesztők Egyesületének jóvoltából 11 kelet-magyarországi településen jártam azokat a bizonyos fejszét tartó embereket keresve. Akik önkéntesen, alulról szervezik településükön a lakók laza halmazát közösséggé. Munkát, pénzt ők sem adhatnak, sokszor nekik sincs, de az együttlét örömét, erejét, támogatását, emberhez méltó életet igen.
Gizi mama tanít, etet
Van, ahol tényleg a semmiből, egyetlen embertől indult ki minden, mint az aprócska Borsod megyei zsákfaluban, Balajton. Szabó Lászlóné Gizi és nyugdíjas 
mozdonyvezető férje egész életében földet művelt, kertet gondozott, nagy szívfájdalmuk volt, hogy a faluban egyre több a parlagon fekvő terület. A hölgy közmunkán ismerkedett meg, és barátkozott össze mélyszegénységben élő roma asszonyokkal.
Adni akartak, de miután anyagi javakban ők sem dúskálnak, inkább egy élet során összegyűlt tapasztalatukat osztották meg azzal, aki vevő volt rá. Először saját területükön kezdték tanítani a roma asszonyokat palántázni, kapálni, növényt gondozni, majd bevontak egy kölcsönbe kapott, műveletlen földet is. Ma öt roma családdal dolgoznak együtt, akik saját kertjüket is mintaszerűen művelik.
Gizit anyunak, mamának szólítják, együtt dolgozzák fel a termést, gyakran összejárnak főzni, szalonnát sütni, komoly barátság szövődött köztük. Szőnyeget szőnek, virágot kötnek, Gizi mama tyúkanyóként istápolja őket, László segít ügyes-bajos dolgaik intézésében, a házaspár gyakorlatilag önálló intézményként működik Balajton.
Kerekesszékben is kapát fog, ha kell
A mélyszegénység és a romák-nemromák közti szakadék áthidalásán dolgozik a nógrádi Litkén Oláh András is. A fiatal fiút egy tíz évvel ezelőtti baleset kerekesszékbe kényszerítette, de ez semmiben nem tartja vissza. Közösségi házat szerzett, roma fiatalokat maga köré gyűjtve programokat szervez kicsiknek és nagyoknak tojásfestéstől a focibajnokságig. Tervez, támogatóknál kilincsel, ötletel, és ha kell, kapál is.
Hihetetlen tisztelet övezi, képes megmozgatni felnőtteket és gyerekeket egyaránt, ahol ő van, ott soha nincs balhé, nincs vita. Apró lépései egyelőre sikeresek,
ám hosszabb távon szükség van profi segítségre, amit egy pályázat eredményeként meg is kapott. Kell a külső szem, a bátorítás, egy bizonyos szint után szakmai tudás nélkül nem lehet továbblépni.
Parancsra nincs eredmény
Hasonló célok vezetik a nagyecsedi Rostás Szabolcsot. Ő a helyi szegregátumban álló segítőház „saját nevelése”, sokat járt oda internetezni, gyerekekre vigyázni, vagy csak egyszerűen a társaságért. Most 19 éves, és ő a helyi roma közösség motorja: színdarabokat, verseket, táncot tanít a gyerekeknek, anyák napját, kézműves foglalkozásokat szervez. Nem csak a maguk szórakoztatására, Szabolcs egyik fő célja a roma kultúra bemutatásával közelebb hozni a magyar és cigány népességet a településen.
Szabolcs sincs egyedül, ott állnak mögötte a segítőház szakemberei, képzett közösségfejlesztők. Amit pedig tekintéllyel, szeretettel, saját példamutatásával a gyerekekkel elért, azt képtelenség lenne „felülről, paranccsal” megvalósítani. A fiú szárnyai alatt lévő a kicsik nem maradnak ki az iskolából, javulnak tanulmányi eredményeik, komoly céljuk a továbbtanulás. Sőt, a gyerekek rokonsága is érezhetően elfogadóbb, aktívabb lett.
Egyedül nagyon nehéz
Hasonló az alaphelyzet az ugyancsak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fekvő Ramocsaházán is: mélyszegénység, elkülönülve élő roma lakosság. A segítőház vezetője, Papp Mária Szofi is a gyerekekben, a szeretet erejében látja a kitörési pontot. Nincs könnyű dolga, az ottani roma lakosság széthúz, nincs közös akarat. Mintakert-program is működik a segítőházban, de az emberekből hiányzik a balajti lelkesedés. Szofi és munkatársai apránként haladnak előre, sikerük egyik záloga, hogy az önkormányzat minden erejével támogatja tevékenységüket.
Utóbbi nagyon fontos, a helyi vezetés támogatása nélkül mindenért százszor keményebben kell megdolgozni. Kívülállóként nagyon elcsodálkoztam, hogy a polgármesterek több helyen akadályozzák az alulról jövő közösségi kezdeményezéseket – jobb esetben csak passzivitásukkal. Konkurenciát látnak benne, ellenfelet. Ha az emberek összegyűlnek, a politika óhatatlanul kritikát kap, ezt akarják a hatalomban lévők elkerülni. A civilek ilyen esetekben is szép eredményeket érhetnek el, de idővel sokan inkább feladják.
A Kenézlői Civil Egyesület komoly eredményeket tud felmutatni a borsodi településen. Minimális pénzből, önerőből szerveznek évről-évre közösségi programokat, amelyekbe mostanra szinte az egész falut sikerült bevonniuk. Kimeríthetetlen fantáziával mozgatnak meg öreget és gyereket vetélkedőkkel, bálokkal, hagyományőrző, értékteremtő programokkal, vagy napközis gyermektáborukkal, amelyre még a környező falvakról, sőt városokból is jelentkeznek.
Értelmet, életet visznek a hétköznapokba
Váncsodon más a cél és más az eszköz is. Egy fiatal házaspár ifjúsági klubot szervezett a Bihar megyei községben. Mindenféle „bölcselkedő” felhang nélkül, 
csak azért, hogy a fiataloknak alternatívát nyújtsanak a szabadidő tartalmas, és tegyük hozzá, kontrollált eltöltésére. Bazsó Imre és Bazsóné Bacsa Mónika minden szabadidejét a klubházban tölti tizenéves fiatalok között.
Náluk bizonyságot nyert, hogy ha a srácok megkapják a lehető legnagyobb szabadságot, képesek magukénak érezni a szabályokat is. Nem azért tartják be őket, mert kötelezőek, hanem mert egyetértenek velük. Nincs drog, nincs agresszió, de van közös munka a közös ház felújításával, rendben tartásával, érettségi bálok, halloween-i felvonulás, disznóvágás megszervezésével. És működik. A szülők hitetlenkedve mondják, a „lusta tini” magától segít otthon is a ház körül.
A borsodi Arnóton a Körte Kör az alvófalu jelleg megszüntetésén fáradozik. Egy Miskolc közvetlen szomszédságában fekvő településről van szó, ahol nem jellemző a mélyszegénység, de a többség ingázik,sokszor még a szomszédok sem ismerik egymást. Nem is beszélve arról, hogy romák, „régi Arnótiak” és a jelentős számú újonnan beköltözött család még területileg is szinte teljesen elkülönül.
Laskó-Kuthi Adrienn és csapata itt a közösségi eseményeknek helyet adó park létrehozásán dolgozik, a legkülönfélébb programokkal igyekszik összehozni a különböző korosztályokat, társadalmi csoportokat.Nagy hangsúlyt fektetnek a tájékoztatásra, a közös gondolkodásra. vezérlő elvük – és ez a közösségfejlesztés alapja -, hogy tevékenységüket a lakosság igényeinek felmérése alapján építsék fel.
Kezdjük el tisztelni őket
A nagyváros fényköréből nézve apróságok ezek. Tojásfestés, focimeccs, szőnyegszövés, ifjúsági ház, mintakert-program… Érdemes viszont levenni a Nagy-Budapest szemellenzőt, és körbenézni. A fővárosban is van mélyszegénység, de több mint kétmillió ember között könnyebb nem szembesülni vele, félrenézni, ha mégis belefutnánk. Itt mi a megoldás? Tiltsuk ki a hajléktalanokat az aluljáróból, vegyük el az idős virágárus néni nárciszait, és néha, ünnepnapokon osszunk ételt. Ja, és a közmunka, mint vidéken.
Mit csinálnak a pesti srácok suli után? Ugyanúgy az utcán lógnak, legfeljebb plázázásnak nevezik. Nyilván sokkal több a lehetőségük, már akkor is, ha csak a sportot említjük, de hol van az a felnőtt, aki beviszi őket egy ifjúsági klubba? A problémák megoldása nem lakóhely, hanem ember kérdése. Nem tojásfestésről és virágültetésről van tehát szó, sokkal inkább elhivatottságról, tenni akarásról, segítő szándékról. Kezdjük el tisztelni a vidéket, a sokszor lesajnálóan emlegetett Kelet-Magyarországot, nyugodtan mehetünk oda pozitív példákért, de még segítségért is.
Maguk irányítják az életüket
Befejezve a moralizálást lépjünk tovább olyan helyekre, ahol a közösség már túl van a kezdeti nehézségeken, és szerveződésük magasabb fokán a civilek már politikaformáló erőként tudnak fellépni. Néhány településen olyan érzésem volt, hogy a közvetlen demokrácia klasszikus, mondhatni tankönyvi megnyilvánulásával állunk szemben – nyilván pici túlzással.
Borsod megye északi peremén, Aranygombos Telkibányán járva egyet kellett értenem a középkori utazóval: ez a hely tényleg olyan, mint egy svájci falu. De nem csak a hegyi patak, a völgyből a hegyoldalra terjeszkedő formás házak miatt. Az Aranygombos Többcélú Közhasznú Egyesület (ATKE) Bereczky Bélavezetésével tudatosan kezdte szervezni a civil életet. Fő célként azt határozták meg, hogy az emberek ne csak lakóhelyüknek, hanem otthonuknak érezzék Telkibányát.
Folyamatosan monitorozták az igényeket, beszélgetéseket kezdeményeztek, együtt határozták meg a soron következő lépéseket. A választások előtt 2014-ben polgármester- és képviselőjelölti vitát rendeztek, aktivitásra buzdították a választókat. Olyan közösség jött itt léptre, amely már szinte szó szerint maga irányítja életét: az ötfős képviselőtestületben három ATKE-tag dolgozik.
Hasonlóan, mint Nagybánhegyesen Békés megyében. Az itteni, csaknem tucatnyi civil szervezet jó része több évtizedes múltra tekint vissza, egymást kiegészítve, segítve és sok személyi átfedéssel tartják mozgásban a falu apraját és nagyját. Pepó Jánosné Jola kezdeményezésére civil kerekasztalt hívtak életre, ahol még aprólékosabban hangolják össze tevékenységeiket. Sikerük objektív fokmérője, hogy közös polgármesterjelöltjük legutóbb mindössze 21 szavazattal maradt alul, a képviselőtestület hat tagjából pedig ötöt adtak a civilek.
Az út vége: öntudatos polgár
Csanádapácán – még mindig Békés megyében járunk – a Dohánylevél Hagyományőrző és Hagyományteremtő Egyesület olyan pezsgést vitt a település életébe, 
aminek láttán csak kapkodtam a fejem. Egy buszos kiránduláson, közfelkiáltással alakultak évekkel ezelőtt, tagságuk ma már több, mint 100 tagot számlál, köztük a polgármestert is. Folyamatosan pályáznak, építik, szépítik a községet, színi előadásaikkal, tánckarukkal és dalkörükkel országos fesztiválokon lépnek fel.
Sőt, térségi találkozóknak, alkalmanként akár több száz fős eseményeknek adnak otthont. A mag itt is egy maroknyi ember tele életerővel, ötletekkel és energiával, akik képesek voltak maguk köré szervezni gyakorlatilag az egész települést.
Vésztőt hagytam utoljára, a hétezer fős kisvárost a Viharsarokban. Náluk nem csak az egyesületek, de a civil kerekasztal is kiválóan működik, civilek tematizálják a városka mindennapjait – alulról, a közösségi igény figyelembe vételével. A Vésztői Településszépítők Egyesületénél (VÉTE) megtudtam, szinte mindent megvalósítottak, amit önkéntes munkával el lehet érni.
A város épül és szépül, a lakosok összejárnak, igazi csapatot alkotnak, könnyű őket megszólítani és megmozgatni a közös ügyek érdekében. Hosszú évek kemény munkájának eredménye, olyan apró lépések összege, mint a virágbörze, parlagfűgyűjtés, komposztálás, szemétszedés… Ezek a látszólag kicsinységek vezetnek oda, hogy miként a VÉTE elnöke, Arató Erzsébet fogalmaz, a lakosok közösségben gondolkodó, felelős, aktív és öntudatos polgárrá váljanak.
Együtt egymásért, magunkért
A teljesen különböző körülmények közt élő, és más-más „fejlettségi szinten” álló közösségekben az alap közös. Egy általában 10-15 főből álló mag, amely ötleteivel, elhivatottságával, munkájával, szabadidejének teljes feláldozásával az események motorja. Bizonyos szint után viszont már nem elég a lendület. Szükség van képzett közösségfejlesztőre, aki szigorúan kívülállóként segíti a fejlődést. Tanácsokkal, tapasztalatával, de sokszor csupán olyan kérdések megfogalmazásával, amit csak egy hozzáértő külsős tehet fel.
Hihetetlen hajtóerő az egyesületek találkozása, a problémák, a rájuk adott válaszok megosztása, a tapasztalatcsere. Innentől kezdve tényleg minden azon múlik, mire képes adott csoport, mennyire befogadó, együttműködő a környezet. És hogy meddig tart a „kemény mag” lendülete, mennyire képes újra és újra megújulni szellemileg, folyamatosan friss szemléletmódokat bevezetni akár személyi állományának bővítésével.
Az összes helyszínen az látszott, utóbbiakkal van a legkevesebb gond. A 11 településen megismert több tucatnyi embernek hite, hivatása az önkéntes munka. A szeretet ereje, az összetartozás érzése. Adni valamit magukból az embereknek, tenni a közösségért, segíteni az elesetteken. Mosolyt csalni az arcokra, felderíteni, tartalmassá tenni a mindennapokat. Barátok közt lenni, megosztani örömöt, gondot és bajt, együtt küzdeni a jobb életért – ők maguk fogalmazzák meg e szavakkal, mi hajtja őket.
Ennyi. Ha pedig valaki kedvet kapna rá, hogy megélje saját életét, ne csak külső szemlélője legyen az évek múlásának, keresse meg bármelyik fent említett közösséget. Egész biztosan kedves, lelkes segítőtársakra, barátokra lel bennük.
A Közösségfejlesztők Egyesülete az elmúlt két évben összesen 17 kelet-magyarországi településen folytatott fejlesztő tevékenységet. Azokról a csoportokról, szervezetekről, akikkel a mai napig együtt dolgozunk, cikksorozat született, újságírói szemmel, Bihari Dániel tollából. Ez az írás a cikksorozat utolsó, összegző darabja.
