A Közösségfejlesztők Egyesülete az elmúlt két évben összesen 17 kelet-magyarországi településen folytatott fejlesztő tevékenységet. Azokról a csoportokról, szervezetekről, akikkel a mai napig együtt dolgozunk, cikksorozat született, újságírói szemmel, Bihari Dániel tollából. Ez az írás a cikksorozat első darabja.
Mihez kezd egy 29 éves, mozgásában korlátozott, roma fiatal egy halmozottan hátrányos helyzetű magyar településen? Példát mutat jóságból, emberszeretetből, és bizonyítja: az élet legfőbb rendező elve az akarat. Oláh András közösséggé szervezi falujának lakosait.
Kívülről elhanyagolt, lerobbant épület a Nógrád megyei Litke egykori művelődési háza. Valamikor központi szerepe volt egy boldogabb falu nyüzsgő életében, erről árulkodik impozáns mérete, a bejárathoz vezető lépcsősor. Ám ma már omlik a vakolat, a lépcsőből emberfejnyi darabok hiányoznak, az egész lakatlan, rideg. Határvonalon áll az épület: vagy hamarosan megmentik, vagy véglegesen úrrá lesz rajta az enyészet.
A kép belül sem szívderítőbb a nagy előtérből három ajtó nyílik, benyitunk azon, amely mögül halk beszélgetés szűrődik ki. Egy szépen kifestett, díszített terembe lépünk, csocsóasztal, székek, asztalok, szekrény és egy heverő, ez volt hajdan a könyvtár. Mert könyvtár is volt Litkén, most kocsma sincs.
Többszörösen hátrányos helyzet
Itt vár ránk kerekesszékében ülve, a cserépkályhára simulva Oláh András. Sokat volt beteg a télen, most is fázik nagyon. Ő lett a falu fiataljainak motorja, programfelelőse, energiaforrása, és most már definiálni is tudja: közösségszervezője. Tíz éve szenvedett balesetet, azóta ehhez a székhez kötve éli az életét, küzd a falusi út kátyúival, a lépcsőkkel. Édesapja hozta ide is, kell a segítség.
A környékbeli falvak utcái, közintézményei, boltjai akadálymentesek, pedig sehol nem él mozgáskorlátozott ember. Litkén itt van András, de eddig még egyetlen akadálymentesítési pályázatot nem sikerült megnyernie a falunak. Ezt már Szabó Jenőnétől tudjuk, András Erzsike nénijétől, aki annak idején felajánlotta segítségét a tehetséges fiúnak, és a mai napig egyik legaktívabb segítője a közösségi élet szervezésében. Már rég nem patrónusként, hanem segítő partnerként, és barátként.
Bandi nem beszél róla, mi történt 10 évvel ezelőtt, mi pedig nem firtatjuk. Az első percekben kiderül, hogy papíron ugyan „mozgásában korlátozott személy”, de olyan sodró lendülettel, tettvággyal éli az életet, amiért joggal irigykedhet rá bárki, aki saját lábain jött fel a kinti lépcsőkön.
A fiú számára a balesettel kulcsra zárult az egyébként is szűkös lehetőségek tere, merthogy Litkén gyakorlatilag semmi nincs. Főleg munka. Némi munkaerőt igényelnek az önkormányzati intézmények, és néhány szerencsés napi 50 kilométert ingázva dolgozik Salgótarjánban vagy Szécsényben. A többieknek egyetlen lehetőségük a közfoglalkoztatás.
Elöregedő település Litke, a lakossága nincs 900 fő. Romák és „magyarok” vegyesen lakják, egymás mellett ugyan, de csaknem minden szempontból elkülönülve.
Felszántották az életüket
András már szinte gyerekként azon ötletelt, hogyan lehetne szebbé tenni lakóhelyét. Felújítani, rendbe tenni a romos, gyakran lakatlan házakat, a düledező kerítéseket. A nagy elhatározás felnőtt fejjel, 2014-re érett meg benne: a választásokon ringbe szállt ő is a polgármesteri székért. De nem ám amolyan „hamm cipó, bekaplak” módon. Hetekig járta a települést, felmérte az emberek problémáit, igényeit, vágyait, közben aktívan egyeztetett a többi jelölttel, tervezte a közös munkát, bárhogy is végződjön a voksolás.
Bandi számára kiderült az is, hogy harminc éve Litkén virágzott a közösség, programok voltak, számos lehetőség a kulturált szórakozásra. „2014-re viszont már nem volt semmi, és ezt tényleg értsd úgy, hogy semmi” – erősít rá a fiatalember. Az idősebbek bezárkóznak, TV-znek, unatkoznak. A fiatalok sem tudnak magukkal mit kezdeni nagy unalmukban, isznak és vandálkodnak. A gyerekekről nem is beszélve: nincs semmiféle sportlehetőség, még a falu focipályáját is felszántották.
Nem András lett a polgármester, de tehetségére való tekintettel közfoglalkoztatottként állást kapott a hivatalban, mint pályázatfigyelő és -író. Ekkor ismerkedett meg Erzsike nénivel, aki segített megfogalmazni a pályázatokat, eleinte fogta András kezét, támogatta őt. Hasonló gondolkodásuk és céljaik hamar elválaszthatatlanná tették őket, majd hamarosan még három fiatal is csatlakozott hozzájuk.
Akarattal tör utat
Lassan összeállt a „csoport” – ahogy András nevezi magukat. Életet, színt akarnak vinni a faluba, felpezsdíteni a közösségi életet, értelmet az emberek hétköznapjaiba. Egyetlen fillér nélkül, a nulláról indulva, csupán a kis csapat fantáziájára, elkötelezettségére támaszkodva.
Ezekben pedig András bővelkedik. Ő az ötletgazda, szervező, problémamegoldó és lelkesítő egy személyben. „A többiek gyakorlatilag csak Bandi terveinek realizálásában és megvalósításában segédkeznek” – erősít rá Kémeri Judit, aki külsős közösségfejlesztőként tanácsaival segíti a litkeiek munkáját. András kérte, hogy legyen itt Erzsi néni mellett ő is támaszként, amikor egy idegen fickó faggatja, fényképezi, diktafonba beszélteti.
Segíts magadon . . .
Tavaly áprilisban kispályás focibajnokságot rendezett, és nem a semmiből, hanem erős mínuszból indulva. „A baleset előtt nagyon szerettem focizni, de ugye most még megfelelő helyszín sem volt” – utal arra, hogy a sportpályán manapság kalászosokat lenget a szél. Az iskola udvarában viszont volt egy kis focipálya, de használhatatlan állapotban.
„Összeszedtem néhány fiatalt, és elkezdtük a tereprendezést, kapáltam én is napokig” – mondja mosolyogva, meglapogatva kocsijának kerekét. De hiába volt a tucatnyi ember munkája, a területet nem sikerült focira alkalmassá varázsolni. Ekkor lépett közbe Vámos Zoltán polgármester. Látva a srácok lelkesedését és fáradozását, tudta: ennél erősebben nem jelentkezhet a közösségi igény.
Nagy szó az, ha a település politikai vezetése erejéhez mérten, de a közösség mögé áll. Profi közösségfejlesztőktől tudjuk, hogy ahol az önkormányzat passzív, netán ellenséges az alulról jött kezdeményezésekkel szemben, a helyiek csak véres verejtékkel jutnak egyről a kettőre, de sokszor inkább fel is adják.
A litkei focihoz visszatérve: két fuvarnyi salak, egy munkagép, a pálya készen állt. András szerzett zsíros kenyeret, szódát, némi üdítőt, hatalmas esemény volt. Segített a pékség, a bolt, az önkormányzat, a „falu népe”. Azóta havonta megrendezik a bajnokságot, 30-40 résztvevővel, 3-5 csapattal, egyszer még szakadó esőben is 20-an rúgták a bőrt.
Ha Bandika belejön
Az utóbbi időben már jönnek a nézők is. Az emberek beszélgetnek, a sport után maradnak még, barátkoznak. Talán így, a kezdet kezdetén még nagy szónak tűnik, de így van: kezdenek közösségként viselkedni. Romák és nem romák együtt, és András erre nagyon büszke, legfőbb célja ugyanis a közösség erejével eltörölni a nemzetiségi alapon kialakult határokat.
A faluban tisztelik Bandit, amikor ő ott van, nincs veszekedés, nincs vita, ezeket tekintélyével azonnal elsimítja. Korábban sokszor ilyenek miatt szakadt félbe egy-egy önszerveződő futballmeccs… „Ha pedig Bandika belejön, nincs megállás” – dobja fel a labdát Erzsike néni, Bandika pedig kaján mosollyal lapoz fel egy kockás füzetet. ”Hát igen” – mormogja inkább csak magának nem létező bajsza alatt, és már sorolja is csoportja rövid történetét.
Az áprilisi bajnokság után már májusban megszervezte a Kihívás napját. Az országos programsorozathoz nem tudtak csatlakozni, az iskola, az önkormányzat tervei közt sem szerepelt, de Andrásék megcsinálták, később a helyi iskola is csatlakozott. Helyi vállalkozóktól, a roma önkormányzattól kijárt 50 ezer forintnyi támogatást, megszervezett 15 (!) versenyszámot: volt pingpong, ismerd meg lakóhelyedet vetélkedő, tollas, szkander, traktorhúzás, kosárlabda.
A pénzből díjakat vettek a nyerteseknek, zsíroskenyérrel, ásványvízzel láttak el mindenkit, aki kilátogatott. A maradék kenyeret nagycsaládoknak osztották szét, Bandi erre is figyelt. Több, mint 100 ember vett részt a litkei Kihívás napján, ami a falu népességi statisztikáit ismerve szó szerint tömeg.
Megmozdítja a falut
Aztán mozit szervezett. Itt, az egykori művházban kaptak egy termet székekkel, valaki hozott laptopot, a könyvtáról kölcsönbe egy projektort. Elsőre a Dumb és Dumber 2-t nézték negyvenen, de ugye mondanunk sem kell, a vetítések szinte havi rendszerességgel mennek, ma már alig férnek el a jókora helyiségben.
„Egyszer közkívánatra horrorfilmet tettünk be. Mondtam én nekik, hogy ez nem olyan, mint amit a TV-ben látnak, ez tényleg kemény, de nem érdekelte őket” – mondja. A főcímet még 46 ember nézte, majd… Kitalálják, mi történt? A végére tízen maradtak, és közülük sem mert senki egyedül haza menni” – nevet András.
Máskor egy börtönbunyós film, a Vitathatatlan 2 került vászonra – pontosabban a fehérre meszelt falra. „Kicsit aggódtam, nehogy balhé legyen. Az emberek itt szeretik magukat agresszívre nézni” – osztja meg velünk a srác, de nem történt semmi. „Bandi tekintélye” – bólogat Erzsike néni.
Pici segítség is lehet nagy lökés
A kockás füzet tucatnyi lapját képtelenség itt idézni, András és időközben ötfősre hízott „csoportja” kifogyhatatlan a pénz nélkül megvalósítható ötletekből. Segítettek a falunap szervezésében, kvízdélutánt rendeztek, folyamatosak a focimeccsek, kézműveskedés formájában karácsonyfa díszeket készítettek, és bár némi papír és összesen három ollójuk volt, nagy élményt nyújtott a kicsiknek. Karácsonyfát állítottak, nyomtatópapírból vágtak, ragasztottak, hajtogattak rá díszeket.
Volt itt Andrásék jóvoltából – felnőttek bevonásával – szüreti felvonulás, csocsóbajnokság, tökfaragás, Mikulás est, ahol száz rászoruló családnak adtak ajándékot. Az ember szinte elveszti a fonalat, ahogy elsodorja Bandi lendülete. Teljesen megfeledkezünk róla, hogy ez az energiabomba egy kerekesszékből produkálja detonációi sorát.
És egyre tudatosabb. A Közösségfejlesztők Egyesülete nyáron, András egy pályázata nyomán felvette vele a kapcsolatot, képzésre vitte, és itt csatlakozott hozzá fejlesztőként Kémeri Judit. Kinyílt a világ, a „csoport” különböző tanfolyamokon, oktatásokon sok hasonló helyzetben lévő közösséget ismert meg. „Folyamatosan tanulunk egymástól, ötleteket szerzünk, megbeszéljük, ki hogyan oldott meg adott problémát” – mondja András , amikor a szervezett keretek előnyeiről kérdezzük.
Itt vált világossá az is, hogy a továbblépéshez elengedhetetlen egy közösségi hely. András nem teketóriázott, leült erről beszélgetni a polgármesterrel. Az eredmény pedig a már többször említett régi művház, pontosabban annak egykori könyvtárterme.
„Kitakarítottuk, szereztünk festéket, glettet, a polgármester segítségével kifestettünk, díszítettünk, és szép lassan berendezzük. Eddig van egy csocsóasztalunk, székek, heverő” – mutat körbe András, és ezeken kívül tényleg nincs is itt más.
Pénz nélkül?
A kisördög viszont szót kér: egyetlen forint nélkül felújítás, ajándékcsomagok, százfős rendezvények? Igen – vágja rá egyszerre mindhárom beszélgetőpartnerünk, és a két hölgy Andrásra néz.
”Írok és telefonálok mindenkinek, akiről úgy gondolom, hogy segíthet, vagy személyesen keresem fel a helyieket” – kezdi egy nagy sóhajjal. „Támogat minket a pékség, és egy bolt. Nem többel, mint zsíros kenyérrel, szódával egy-egy rendezvényre, a mikuláscsomagokat pedig a Baptista Szeretetszolgálattól kértem.”
Segít az önkormányzat is a helyszín biztosításával, a csocsóasztalt pedig a Honvédelmi Minisztériumtól kapták. „Nem számítottam rá, hogy épp ők, és így fognak majd válaszolni a levelemre. Főleg az után, hogy az igazán illetékesnek gondolt EMMI csak annyit írt: jelenleg nincs pénz, de sok sikert kívánnak” – mosolyog a fiatalember.
Nem akar más segítségére szorulni
Aztán szót szóba fűzve kiderül az is, épp a pénztelenség és a falu eddigi segítőkészsége az, ami a jövőben nehézséget okoz majd. Utóbbi nyilván magyarázatra szorul, tekintve, hogy kevesen gondolkodnak úgy, mint András.
„Nem lehet mindig ugyanazoknak a jóindulatára hagyatkozni. Idén legalább a tavalyi programokat akarjuk ismételni, de vannak új tervek is, nem kérhetek újra és újra támogatást. A kölcsönkapott projektort sem használhatjuk el. Szívesen adják, de miután mondták, hogy egyetlen izzó bele több tízezer, vagy százezer forint, már félek elkérni.”
Nem akar senkit „kihasználni”, és az önkormányzatra sem szeretne hagyatkozni: „még a végén azt mondják, csókos vagyok, és mert ott dolgozom, visszaélek a lehetőségeimmel”. Nem vitatjuk. Kis faluban vagyunk, az emberek nyelve éles akkor is, ha a András azt teszi a köz javaival, amire valók: a köz érdekében használja őket.
Az már nyilván mindenkinek egyértelmű, hogy Andrásunk nem marad meg a problémák csendes szemlélőjeként. Pénz kell, ehhez pedig egyesületté kell alakulniuk, hogy a pályázatok világa megnyíljon előttük. „Dolgozunk rajta, de hihetetlenül bonyolult a folyamat, tele buktatókkal, időhúzással” – veti közbe Erzsi néni. Bandi viszont már megint egy lépéssel előrébb van, ő már a litkei polgárőrséget szervezi, ha már egyszer az „intézményesülés” útjára lépnek…
Olyan buli itt nem lesz!
A másik csatát Andrásék a helyiekkel vívják. Pontosabban az emberek közönyével, a megkövült kilátástalansággal, ötlettelenséggel, kívülállóként talán kimondhatjuk: a szellemi igénytelenséggel. „Szemléletváltásra van szükség falun belül” – fogalmazza meg sokkal diplomatikusabban Erzsike néni. A közösségi igény jelenleg Bandiban fogalmazódik meg, amit kitalál, azt kis csapatával véghez viszi, és ha kedvező fogadtatásra talál a faluban, bekerül a programrendbe.
A lakosokat is rendre megkérdezik, mit szeretnének, de a válasz mindig ugyanaz: buli, buli és buli. Márpedig „olyan buli” nem lesz, a közösségi házból nem csinálnak kocsmát, sőt. Andrásék egyik fő célja épp az, hogy az emberek élete ne drogokba és alkoholba fulladjon. Az önkormányzat ebben is partner, rendszeres egyeztetések, ötletelések folynak a polgármesterrel, a képviselőkkel.
Az eredmény pedig látszik. ”Bandikám, mi lesz a következő program? Mikor lesz a foci?” – állítják meg őt a településen lépten-nyomon. Az, hogy alig egy éves munka után alkalom adtán több, mint 100 embert meg tudnak mozgatni, már önmagában elég bizonyíték. Mióta megvan a klubház, és nyitva az ajtó, az emberek bemennek, érdeklődnek: lesz itt valami?
Bele kell nőni a szeretetbe
Erzsi néni pedig külön kiemeli: a húsvéti tojásfestésre már két nem roma asszony is magától jelentkezett, hogy jönne segíteni, megtanítaná a gyerekeket tojást festeni. Bandi hatására a focimeccsek mind békében zajlanak, ha pedig a foglalkozásokra bejön egy nagyszájú, kivagyi fiatal, már a többiek szólnak rá, hogy vegyen vissza, ha itt van.
A „csoport” időseket, fiatalokat egyaránt képes megszólítani, bár András fő célcsoportja a fiatalság. Nem azért, mert koránál fogva ők állnak hozzá a legközelebb. Litkei látogatásunk zárógondolatának keresve sem találhattunk volna jobbat András szavainál:
„Tíz, húsz, harminc év múlva a mostani fiatalok lesznek a falu. Ha ők megtanulnak együttműködni, közösségben gondolkodni, ha belenőnek a szeretetbe, egymás elfogadásába, Litke egy élhető, sőt irigylésre méltó település lehet, ahol jó lesz élni a gyerekeinknek.”
Szerző: Bihari Dániel
Forrás a Közösségfejlesztők Egyesületének honlapja
További információk a Közösségfejlesztők Egyesületének facebook-os oldalán.
