Néhány héttel ezelőtt, kétségek között feküdtem kórházi ágyamban. Nem tudtam eldönteni, melyik tényező lehet rám nézve kockázatos: Az évtizedek óta egyéni érdekek mentén lesajnált János kórház jelent nagyobb veszélyforrást vagy a CT felvételen kirajzolt diagnózis, hogy bent ólálkodik valami a koponyám közelében, és rövid határidővel ki kellene onnan operálni? Rázós ügynek néz ki, mégis a dolog pozitív oldalával kezdtem. A bizalom mindkét rizikó index esetében prioritást élvezett. Már megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy saját tapasztalásaim mentén fogom megítélni a majd 300 éves intézményt, miként az orvosokat és nővéreket is ez alapján fogom véleményezni, mert az egészségügyről kialakult negatív közhangulat csak tévútra vezetne, baljós napokat eredményezett volna a műtétig hátralévő időszakra.
Tehát adott volt a helyszín, egyfajta mellőzött mostoha kastélyának szellemiségében, amelyre még az állam sem tekint elismerően, így hát hogyan várható el az egyszerű betegtől, hogy elkötelezett legyen a gyógyulását illetően. Mégis látni kell a jót. A mosolygós orvosokat, akik az este érkeztével is jókedvet táplálnak a megilletődöttekbe, a nővérek pedig tisztességgel teszik a dolgukat, mit sem törődve rájuk zúduló nyomással. Két hetet feküdtem a János Kórház idegsebészeti osztályán, és be kell vallanom, hogy a félelmem legyőzéséhez sokban hozzájárult a bent dolgozók hozzáállása, a tenni akarással vegyített totális szakértelem, amelyet már korábban megtapasztaltam a Szent László Kórház hematológiai osztályán, ahová még tavasszal kerültem Hodgkin kórral. Hát valóban, ebben az évben szinte halmoztam a szörnyűbbnél szörnyűbb diagnózist és betegséget, ugyanakkor józanságomat és tenni akarásomat nagyban köszönhetem az orvosoknak és nővéreknek, akik egyetlen egyszer sem kezeltek lesajnáltan vagy lekezelően, mindig pontosan arról beszéltek, amivel szemben állunk, a kialakult helyzetről, és mit lehet tenni annak érdekében, hogy felálljak a padlóról és leküzdjem a betegséget. Ezért is határoztam el, hogy egyéni kampányt indítva gyűjtést rendezek a János Kórház idegsebészeti osztályának számára, hogy elég eszköz és műszer legyen az utánam következő betegek számára, és amint felépültem jelenlegi állapotomból, megvizsgálom a Szent László Kórház lehetőségeit, és ott is megpróbálok a közöség erejével segíteni.
Ez a világ akkor lesz élhető hely számodra és számomra is, ha közösen teszünk a felmerülő problémák leküzdéséért, ha észrevesszük egymás erőfeszítését, ha csak egy pillanatra is megállunk embertársunkkal szemben, és lehetőséget gyártunk a feltételek megteremtéséért.
Nekem élet kell, neked élet kell.
A Civil Rádió 117 perc délutáni magazinjában Görög Másával beszélgettem.
