Villámárvizek, vízőrzők és tájban gondolkodó közösségek a Bükk lábánál – Csathó Tibor riportja Egerből
Az ország sok részén a vízhiány jelenti a legégetőbb kihívást: kiszáradó tavak, eltűnő talajvíz, repedező szántóföldek. Eger környékén azonban egészen másképp csapódik le a klíma változása. Itt nincs Tisza, nincs Duna, sem nagyobb tó, amely szabályozná vagy elnyelné a hirtelen jött csapadékot. Van viszont egyetlen patak: az Eger-patak, amely a Bükkből lefutva időről időre megmutatja, milyen az, amikor a víz erősebb az embernél.
„Ez egy sebes, sokszor veszélyes patak. Aki itt él, pontosan tudja, mit jelent, amikor megárad” – kezdi Csathó Tibor, a Civil Rádió helyi tudósítója. A patak a hegység belső vonulataiból ered, vízgyűjtője több száz négyzetkilométer, és bár néha alig csörgedezik, esős időszakban képes órák alatt félelmetes víztömeggé duzzadni. Nem egyszer fordult elő, hogy a város utcáin hömpölygött lefelé – nem véletlen, hogy a történelmi krónikák is emlegetik a 20. század eleji pusztító áradásokat.
Villámárvizek városa lettünk
„Mostanában is rendszeresen előfordul, hogy kiönt a víz” – mondja Tibor. Ahogy fogalmaz, az utóbbi évek egyre szélsőségesebb záporai azt eredményezik, hogy nem lassan jön a víz, hanem ránk zúdul. A Bükk lejtős oldalai miatt a csapadéknak kevés ideje van beszivárogni a talajba; ami lehull, az gyorsan és kegyetlenül indul meg lefelé.
Ez a jelenség egyre gyakoribb, és a városra minden alkalommal komoly terhelést ró. A villámárvizek elöntik a közlekedési csomópontokat, feltöltik az aluljárókat, és sokszor egyszerűen túl gyorsak ahhoz, hogy emberi beavatkozással meg lehessen őket fékezni.
A probléma forrása Tibor szerint kettős: a hegyekben egyre kevesebb olyan tájelem marad, amely meg tudná fogni a vizet, miközben a városban továbbra is olyan infrastruktúrák épülnek, amelyek gyors elvezetésre, nem pedig lassításra és tározásra lettek tervezve.
Vízőrzők – amikor civilek kezdenek el tájban gondolkodni
A környéken az utóbbi időben egyre többet hallani a „vízőrzőkről” – egy laza, önkéntes alapon működő közösségi hálózatról, amely civilekből, természetvédőkből és gazdákból áll.
„Ők azok, akik megpróbálnak nem az utolsó pillanatban beavatkozni, hanem ott, ahol a víz születik” – magyarázza Tibor. Ennek a szervezetlen, de nagyon élő mozgalomnak az a célja, hogy a hegység felső pontjain alakítsanak ki olyan tájelemeket, amelyek lassítják a víz mozgását:
– apró vízvisszatartó gátak és rőzsegátak,
– mikro-tározók és sáncok,
– vízáteresztést segítő növényzet,
– talajt védő erdőfoltok,
– helyreállított természetes medermaradványok.
Ezek a beavatkozások nem óriási beruházások, inkább táji finomhangolások. De pont ez a lényeg. „Ha sikerül már a hegyen megtartani a vizet, akkor a városba érkező árhullám sokkal enyhébb lesz” – teszi hozzá Tibor.
A vízőrzők nem hivatalos szervezet, nincs irodájuk, logójuk vagy pályázati soraik. Van viszont rengeteg terepmunkájuk, és egy nagyon fontos felismerésük: a víz sorsa a táj felső harmadában dől el, nem a városban.
A vízmegtartás kényszere – és lehetősége
A hegyvidéki területeken a vízmegtartás Tibor szerint nem luxus, hanem túlélési stratégia. Az egykori erdők ritkulása, az intenzív fakitermelések, a rossz tájhasználat és a burkolt felületek terjedése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a víz egyre gyorsabban fut le a lejtőkön.
„Ha nem tudjuk lassítani, akkor egyszerűen nincs esélyünk szembenézni a villámárvizekkel.”
A helyi közösségek ezért ma már tudatosabban foglalkoznak a vízzel: a gazdák visszatérnek a talajkímélő műveléshez, újra értékelik az erdőfoltok szerepét, és egyre többen vesznek részt a vízvisszatartó terepmunkákban.
Eger környékén a vízmegtartás nem arról szól, hogy tározókat építsünk a városban, hanem arról, hogy a Bükkben alakítsunk ki olyan mikro-rendszereket, amelyek együtt fékezik meg a víz rohanását. A hegyoldalak tehát kulcsszereplők – és a helyiek egyre inkább így is tekintenek rájuk.
„Ha a víz a városban áll meg, ott már baj van”
Tibor a beszélgetés végén elismétli azt, amit a környékbeliek mind tudnak: Eger vízügyi kitettsége nem a sok vízből fakad, hanem abból, hogy a víz kevés helyen tud megállni. A Bükk meredek lejtői megkívánják, hogy a víz útja minél több helyen akadályba ütközzön, különben egyetlen nagy lendülettel száguld végig a patakmedren – és azon kívül.
„A víz nem ellenség. De megtanít bennünket, hogy nem lehet vele arrogánsan bánni. Ha nem a tájjal dolgozunk együtt, akkor a városban kell dolgoznunk utána – sokkal drágábban és sokkal fájdalmasabban.”
