A hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországa sok mindent nem mondott ki. Nem beszélt szexualitásról, identitásról, vágyakról, különbözőségről. És nem beszélt azokról a férfiakról sem, akik ugyanúgy keresték a szerelmet, a közelséget és az elfogadást, mint bárki más – csak nekik ezt titokban kellett tenniük.
Flecker István ezek közé tartozott.
Története nem rendkívüli abban az értelemben, hogy sokan éltek hasonlóan. Mégis különleges: mert meg meri mutatni mindazt, amiről a legtöbben csak suttogva mertek beszélni. Egy közeg, amely létezett, működött, kapcsolókat tartott fenn — de a felszín alatt.
„Nagyon korán tudtam, hogy más vagyok”
István gyerekkori történeteiben nincs semmi harsány. Nem nagy drámák, nem látványos epizódok vezették oda, hogy megértse önmagát. Inkább csendes felismerések: egy-egy férfi tekintete, egy tanár jelenléte, az a fajta tiszta, kimondatlan vonzódás, amelyet gyerekfejjel még nem lehet értelmezni.
„Már nagyon fiatalon éreztem, hogy máshogy kapcsolódom” – mondja. A hetvenes évek Magyarországán azonban a szóbeli kapaszkodók hiánya teljes volt. Nem volt oktatás, nem volt nyelv, nem volt kihez fordulni. Az, hogy egy fiú beleszerethet egy másik fiúba, nem létezett mint mondat. Csak mint érzés.
A hetvenes évek Miskolca – ahol a közösség pillantásokból épült
Miskolcon, ahol István felnőtt, létezett egy sajátos, titokban szerveződő meleg közösség. Nem klubok, nem bárok, nem hivatalos terek adtak helyet a találkozásoknak, hanem parkok, padok, pályaudvarok melléképületei, félhomályos utcák. Aki tudta, tudta. Aki nem, soha nem vette észre.
Ezek a helyek egyszerre voltak menedékek és kitettségek.
Menedékek, mert itt lehetett találkozni azokkal, akik ugyanúgy éreznek.
Kitettség, mert soha nem lehetett tudni, ki látja meg az embert.
„A Népkertnél voltak olyan pontok, ahol tudtad, hogy nem vagy egyedül” – idézi fel. A keresés és a remény egyszerre keveredett bennük. A városban működtek apró jelrendszerek, testbeszédek, pillantások, amelyekből azonnal tudtad: a másik is érti, amit érzel.
„Nem volt veszélytelen. A rendőrség ismert minket.”
A korszak egyik legsötétebb rétege a rendőri jelenlét volt. Bár a melegség akkor már nem volt bűncselekmény, a hatalom sokszor mégis megfigyelés alatt tartotta a találkozóhelyeket. Előfordult, hogy igazoltattak embereket, felírták az adataikat, megfélemlítették őket.
Nem mindenki volt kiszolgáltatva, de mindenki tudta, hogy figyelhetik.
Ez a tudás beleivódott a mindennapokba: a pillantások óvatosságába, az érintések hiányába, a „vegyél vissza” reflexbe.
István szerint azonban volt valami, ami mindennél erősebb volt: a vágy arra, hogy mégis kapcsolódni lehessen.
A félelmet nem lehetett kiiktatni.
De együtt túlélni – azt igen.
Egy láthatatlan, de élő közösség
A nyolcvanas évek végére már kialakultak olyan zárt baráti körök, kis társaságok, ahol a férfiak egymás között végre önmaguk lehettek. Voltak lakások, ahol rendszeresen összegyűltek. Voltak barátságok, amelyek évekre, évtizedekre szóló érzelmi támaszt jelentettek. Voltak kapcsolatok, amelyekről csak a legközelebbi barátok tudtak.
István sok ilyen kis társaságról beszélt — és arról, milyen sokat jelentett akkoriban egyetlen mondat is: „itt biztonságban vagy”.
Mert a világ más részein ez akkoriban még nem volt kimondható.
A rendszerváltás után – új korszak, régi tabuk
1990 után elkezdtek formálódni az első magyarországi meleg szervezetek, rendezvények, médiamegjelenések. De a társadalmi nyilvánosságban még mindig súlyos csend ült a témán.
Sokan, mint István, már felnőtt férfiként próbáltak először közösségi helyeket keresni. Filmklubok, informális beszélgetések, kis kulturális terek jöttek létre. Ezek voltak a kilencvenes évek első „légzései”, amelyekben hosszú elfojtások kezdtek oldódni.
És bár sok minden változott, a generáció, amely a hetvenes–nyolcvanas években nőtt fel, továbbra is csendben maradt.
Nem látták magukat a médiában.
Nem látták a történeteiket elmesélve.
Nem voltak előttük példák, idősebb meleg emberek, akikről lehetett volna tanulni.
„A mi történeteinket senki nem jegyezte fel”
István egyik legfontosabb gondolata az idős LMBTQ emberek láthatatlansága. Ők voltak azok, akik a rendszerváltás előtt élték meg az identitásukat, akik a félelem és a hallgatás között találtak kapaszkodót, akiknek a múltja ma szinte teljesen dokumentálatlan.
Pedig az ő életútjaik mutatják meg, milyen volt melegként élni akkor, amikor a társadalom még nem tudott vagy nem akart beszélni erről.
„Mi is itt voltunk” – mondja István. „Csak senki nem kérdezett minket.”
„Én csak annyit szeretnék” – mondja csendben –,
„hogy ezeket a történeteket ne felejtsük el. Mert ezekből áll össze, honnan jövünk.”
És hogy hová tartunk — az talán éppen attól függ, hogy meghallgatjuk-e végre azokat, akik addig nem szólhattak.
A cikksorozat a Háttér Társaság „Emberek vagyunk nem propaganda” projektjének támogatásával jött létre.
