A párbeszédet néha nem a vita hiánya gátolja, hanem a szavaké. Magyarországon ma több százezer ember él úgy, hogy a saját identitásával kapcsolatos legalapvetőbb fogalmakat sem hallotta még soha pontosan kimondva. Ilyen közegben felnőni olyan, mintha úgy kellene tájékozódni egy városban, hogy a térképen egyetlen utcanév sincs feltüntetve.
Erről beszélgetett a Civil Rádió budapesti kerekasztalában Dr. F. Lassú Zsuzsa, szexuálpszichológus, egyetemi docens, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ+ Pszichológiai Szekciójának elnöke, valamint Beda Balázs, a Háttér Társaság mentális egészség programjának vezetője.
Két szakember, akik évek óta azzal foglalkoznak, hogyan lehet biztonságosabbá, érthetőbbé, emberibbé tenni az LMBTQ-emberek útját az önazonosság felé.
A történetek, amelyeket hoztak, döbbenetesen egyszerűek. A legtöbb nem a gyűlöletből fakad.
Hanem abból, hogy nem tanították meg időben a szavakat, amelyek nélkül nem lehet megérteni, szeretni, támogatni.
„A legtöbb gyerek úgy jön hozzánk, hogy azt sem tudja, mi a különbség a nem és a nemiség között”
Zsuzsa szerint az egyik leggyakoribb helyzet, hogy a hozzájuk forduló fiatalok a legalapvetőbb fogalmakat sem ismerik. Nem a saját hibájukból. Inkább mert nincs rendszeres, szakmailag korrekt felvilágosítás, nincsenek biztonságos terek, ahol kérdezni lehetne.
„Sokszor azt sem tudják, hogy amit éreznek, az orientáció, identitás vagy vágy. Úgy jönnek, hogy szeretnének tisztábban látni, de nincs mihez nyúlniuk” – mondja.
Balázs hozzáteszi: a felnőttek reakciói is gyakran zavarosak, mert ők sem kaptak egyetlen életkorban sem megbízható, pontos információt. A szülők jó szándékból is mondanak bántó mondatokat. A tanárok sokszor félnek megszólalni, mert nem tudják, mit „szabad”. Az egész társadalomban erős a fogalmi bizonytalanság.
És ahol nincs szókincs, ott nincs biztonság sem.
„Nem az a baj, ha valaki fél. Az a baj, ha egyedül van vele.”
A szakemberek szerint az LMBTQ-emberek legnagyobb félelme nem az identitásból fakad — hanem abból, hogy nem tudják, mit fog szólni hozzá a környezetük.
„A gyerek fél, hogy csalódást okoz. A szülő fél, hogy nem tud segíteni. Kétirányú félelem ez” — mondja Zsuzsa.
Balázs szerint az első reakció sokszor életre szóló mintát ad.
Ha a szülő ijedt vagy tanácstalan, a gyerek úgy érzi: baj van vele. Ezt a mondatot pedig évekre magában hordozza: valami baj van velem.
Ezért javasolják a világszerte alkalmazott legbiztosabb mondatot:
„Itt vagyok. Szeretlek.”
Ez az önelfogadás legfontosabb alapköve.
„Nem lehet terápiát csinálni úgy, hogy a pszichológus nem érti, miről beszél a kliense”
A beszélgetés egyik súlyos pontja az volt, hogy maga a segítő szakma sincs felkészítve megfelelően.
Zsuzsa szerint Magyarországon még mindig lehet úgy oklevelet szerezni, hogy a hallgató nem tanul semmit az LMBTQ-emberek pszichológiai sajátosságairól, kisebbségi stresszről, affirmatív megközelítésről, családi dinamikákról vagy a transz emberek egészségpszichológiájáról.
Ez nem csupán hiányosság — veszély.
Mert egy rosszul felkészült szakember akaratlanul is árthat.
Balázs ezért dolgozik azon, hogy a nemzetközi szakmai ajánlások — például az APA útmutatói — adaptálódjanak magyar környezetre.
Nem ideológiai okból.
Hanem azért, hogy a pszichológus szakma ne okozzon kárt, amikor segíteni szeretne.
„Nem választjuk, hogy kik vagyunk. Azt választjuk, hogy mikor mondjuk el.”
A társadalmi közbeszédben még mindig erős az a tévhit, hogy a szexuális orientáció „választás”.
Mindkét szakember egyértelműen mondja: nem az.
A választás abban áll, hogy valaki megosztja-e másokkal, amit érez, és ha igen, mikor, kivel, milyen körülmények között.
Budapesten sokkal könnyebb — de Magyarország nagy részén még ma is félelemmel jár a láthatóság.
„Van, ahol kézen fogva sétálni teljesen természetes. És van, ahol ez veszélyes” — mondja Balázs.
Ez nem propaganda, nem politikai kérdés. Egyszerűen a társadalmi biztonság feltétele.
„Minél több történet válik láthatóvá, annál több ember lélegezhet fel”
A kerekasztal végére egy mondat rajzolódik ki:
a változás nem a törvények szövegében kezdődik.
Hanem abban, hogy bátran kimondjuk a szavakat, amelyeket elfelejtettek megtanítani nekünk.
A szülőknek, a gyerekeknek, a tanároknak és a szakembereknek egyaránt.
„A legtöbb fájdalom abból születik, hogy nem tanították meg nekünk a szavakat. Mi azt szeretnénk, hogy legyenek szavak.” — mondja Zsuzsa csendesen.
Ez nem aktivizmus.
Ez empátia.
És talán az az első lépés, hogy végre megértsük egymást.
A cikksorozat a Háttér Társaság „Emberek vagyunk nem propaganda” projektjének támogatásával jött létre.
