Hogyan él meg a Balaton-felvidék egyre szélsőségesebb vízjárást, mit okoz a túlzott beépítés a tanuhegyek oldalain, és kell-e félnünk a rekordalacsony vízszinttől? Ezekről beszélgettünk Sallee-Kereszturi Barbarával, a térségben dolgozó környezeti szakemberrel, aki évek óta szervez képzéseket és terepbejárásokat a fenntartható vízhasználatról.
Betonba fojtott hegyoldalak: a víz nem tud hova eltűnni
Barbara szerint a Balaton-felvidék egyik legsúlyosabb problémája az, hogy a tanuhegyek oldalain „évtizedek alatt kialakították a vízelvezető árkok hálózatát” – legtöbbször utak formájában.
„Régen földutak voltak, ahol a víz természetesen szivárgott lefelé. Ma már mindent leaszfaltoznak, leburkolnak, hogy autóval, terepjáróval könnyebb legyen feljutni. A leszedett talaj, a csupasz lejtők és a vízelvezető árkok egyszerűen lecsapolják a hegyet.”
Ez kettős problémát okoz:
– kevesebb víz marad a talajban, drasztikusan csökken a talajvíz;
– heves esők után zúdulásszerű vízömlések indulnak meg, amelyek földet és kavicsot sodornak le.
„A Szentgyörgyhegyen már alig van esővíz, amiből talajvíz lehetne. Az év egyharmada hőhullámos napokból áll. Ez brutális változás.”
Van kiút – csak még kevesen alkalmazzák
A megoldások léteznek: lyukacsos, vízáteresztő rácsokkal épített utak, talajkímélő beavatkozások, olyan műszaki megoldások, amelyek engedik beszivárogni a vizet.
„Ezek működnek, csak nem terjedtek el. Nálunk mindenki aszfaltot akar. Pedig amikor az utakat úgyis fel kell újítani, itt lenne a lehetőség változtatni.”
A probléma mélyebb kulturális gyökerekről szól:
„A táj nem betonozható le büntetlenül. Ahol a víz elfolyik, ott a hegy elporlik.”
Aggódjunk-e a Balaton vízszintje miatt?
A szakember megnyugtat: a jelenlegi, 65–70 centiméteres vízszint önmagában nem tragédia.
„Ez a víz játéka. Ősszel az alacsony víz kifejezetten jót tesz az élővilágnak – a nádasnak, a sásnak, a gyékénynek. Ilyenkor tudnak magról terjedni.”
A gond szerinte nem az alacsony vízállás, hanem az, hogy mekkora kárt tettünk a tópartban:
– 110 km nádas maradt, ami csak „kis része annak a fűzőkártnak, ami valaha volt”;
– kb. 1700–1800 illegális stég nyúlik be a tóba;
– betonfalak, feltöltött parti sávok szabdalták szét a természetes élőhelyeket;
– a vízparti fejlesztési tervek sokszor „irodában, Google Maps alapján születnek”.
„A Balaton egy 20 ezer éves, extrém sekély víztest. Oldalról nézve egy hajszálvékony réteg. Nagyon sérülékeny. És mi medencét csináltunk belőle.”
Tízszereződő vitorláskikötők, betonba fojtott partok
Barbara szerint a tó ökológiai állapota elsősorban a part menti nyomás miatt romlik:
„Az elmúlt húsz évben megtízszereződött a vitorlások száma. Minden hajónak kell kikötő – a kikötőhöz pedig betonfal. Ma már szakértők mondják: a legnagyobb probléma, hogy a törvényeket nem tartatják be.”
A nyári villámárvizek – amelyeket néha „több évnyi eső zúdulása” jellemez – a megbolygatott partvonal miatt válnak veszélyessé.
„Ökológiailag hagyni kellene élni a tavat. De ha medencét akarunk, akkor folyamatosan szabályoznunk kell a vízszintet. A kettő együtt nem működik.”
Mit tehetünk most?
Barbara szerint valódi változás csak akkor történhet, ha egyszerre kezdünk el foglalkozni a part menti élőhelyek védelmével, a hegyoldalak vízmegtartó képességének helyreállításával és a szabályok következetes betartatásával. A Balaton számára létfontosságú a parti zónák megerősítése: a nádas, a sás és a gyékény élőhelyei nem romantikus tájelemek, hanem a tó természetes szűrőrendszerei. Ezek nélkül a tó sokkal sérülékenyebb az algásodással és a szennyezéssel szemben, ráadásul a vízvisszahúzódáskor láthatóvá válik, milyen kicsire zsugorodott a természetes partszakasz. Legalább ilyen fontos lenne visszaadni a tanuhegyeknek azt, amit a burkolatok, az építkezések és a talajbolygatás elvettek tőlük: a képességet, hogy a vizet megtartsák. Vízáteresztő burkolatokkal, a talajrétegek megőrzésével, a jó gyakorlatok valódi elterjesztésével lehetne csökkenteni a hegyoldalakról lezúduló víz- és hordalékáradatot.
Mindez azonban mit sem ér, ha továbbra is figyelmen kívül hagyjuk a törvényeket. „Ma már minden szakértő azt mondja, hogy nem új szabályok kellenek, hanem az, hogy végre be is tartsák őket” – hangsúlyozza Barbara. Szerinte a természetvédelem legnagyobb ellensége nem a Balaton alacsony vízszintje, hanem az, hogy a part menti építkezések, a kikötők bővítése, az illegális stégek és a heves turisztikai nyomás sokszor következmények nélkül maradnak. Ha pedig a tó körül végre érvényt szereznének a meglévő előírásoknak, a Balaton újra képes lenne megmutatni, hogy élő, alkalmazkodó rendszer – nem pedig egy szállodákhoz igazított mesterséges medence.
„Ha meg akarjuk őrizni a Balaton biológiai funkcióit, akkor hagynunk kell lélegezni a partot. Nem lehet minden négyzetmétert feltölteni és beépíteni. Ez a tó nem egy medence – hanem egy élőlény.”
