„Valahol közben jöttem rá, hogy ez nem fázis”

A szerelemnek sokféle története van, de talán a legnehezebb az, amelyik úgy kezdődik, hogy az ember maga sem érti, milyen érzések mozognak benne. Orsi, huszonéves grafikus, sokáig úgy élt, mint a legtöbb lány: fiúkkal járt, fiúkról beszélgetett a barátnőivel, és nem gondolta túl azt, hogy miért nem úgy működnek benne a dolgok, ahogy a filmekben látja. „Szerettem őket, persze, csak nem úgy” – foglalja össze ma már egyszerűen. A gyerekkori bizonytalanságokat azonban távolról sem volt ennyire könnyű megfogalmazni.

„Nem tudtam, mi az, amit érzek – csak azt tudtam, hogy más”

Orsi kislányként még nem értette a különbséget a „kedvelni” és a „szerelmesnek lenni” között. Azt hitte, hogy amit a lányok iránt érez, az ugyanaz, amit mások a fiúkra mondanak. Csak később vette észre, hogy valami ott mindig kicsit más volt. „Félreértettem az érzéseimet” – mondja. „Nem is tudhattam, mit jelent, csak azt éreztem, hogy valami jobban megfog azokban a lányokban, mint bármi más.”

Tízéves koráig Magyarországon élt, majd Angliába költöztek. Ott sem beszéltek erről. Nem volt ellenségesség, nem volt dráma, egyszerűen csak csend. Illetlenségnek, feleslegesnek vagy „nem gyerekeknek való” témának számított. „Anyukám soha nem kérdezte meg, hogy esetleg a lányokat szeretem-e. Az volt az egyetlen opció, hogy fiúkkal járok.”

Orsi így azt az utat járta végig, amit sok LMBTQI fiatal: alkalmazkodott a történethez, amelyet a környezete írt meg neki. Volt néhány fiú kapcsolata, kedvesek voltak, tisztelettel szerették egymást — csak éppen másképp. „Barátként szerettem őket” – mondja. „Nem mint partnert.”

A felismerés tizenhat–tizenhét éves korban érkezett meg. Egyszerűen nem ment tovább a „megpróbálom szeretni” történet. Ebben a korban jött az első valódi lánykapcsolat. Fél év után pedig ott állt a küszöbön a kimondhatatlan kérdés: hogyan mondjam el anyukámnak?

„Azt hitte, fázis” – a coming out első mondatai

Orsi bátyja fogadta a legjobban: örömmel, természetesen, mintha ez lenne a világ legmindennapibb dolga. A nővére is támogató volt, bár volt egy érzékeny pont, amelyet nem sikerült átlépni: a „te biztos fiú akarsz lenni?” kérdése. Orsi ezt mai napig fájdalmasnak tartja. „Nem éreztem ott megértést, csak ítéletet. Mintha nem azt kérdezné, amit kérdez, hanem valami egészen mást mondana ki közben.”

Az anyukája kezdetben azt gondolta, hogy „majd elmúlik”. Nem rosszindulatból, inkább csak azért, mert ez volt számára az ismeretlen. Aztán lassan, idővel elkezdte elfogadni, hogy ez nem változik, és nem is kell, hogy változzon.

Orsi soha nem került veszélyhelyzetbe otthon. Sokan vannak, akiknek a coming out első mondata után menekülniük kell. Neki nem kellett. De azt mondja: „ennek ellenére is nagyon nehéz megtenni az első lépést, mert nem tudhatod, hogyan reagál az, akit a legjobban szeretsz.”

Anglia, kollégium, első nagy szerelem – az identitás lassú kihámozása

A középiskolai évek Angliában már stabilabb terepet adtak. Orsi ott először biszexuálisként coming outolt – nem azért, mert ezt érezte pontosnak, hanem mert ezt érezte „biztonságos köztes állapotnak”. „Úgy gondoltam, hogy legalább ennyit elmondok. Hogy ne higgyék, hogy csak fiúkat kedvelem.”

A kollégiumban aztán volt fiú, akihez próbált kötődni, de nem ment. Aztán volt egy lány, akivel három és fél évig járt egyetemkezdésig. A kapcsolat végül azért szakadt meg, mert mindketten máshova tartottak. Nem fájdalmas szakítás volt, inkább a növekedés természetes következménye.

És ekkor jött Emma.

„Fél évig csak beszélgettünk. Aztán levelet írtam neki.”

A Tinder nem mindig hoz szerelmet, de hozhat olyat, amire nem számít az ember. Orsi nem randizni ment fel, hanem barátkozni. „Nem ismertem senkit a környéken, és csak beszélgetni akartam.” Emma írt rá. A profilképén a Parlament látszott. Orsi csak annyit írt vissza: „Szia.”

Hat hónapon át napi órákig beszélgettek. Videóhívások, rajzok, papírlevelek. „Még levelet is írtam neki. Papíron. Postával.” – meséli Orsi nevetve. Fél év után karácsonykor találkoztak először Budapesten. És ott eldőlt minden: amit addig csak képernyőn keresztül építettek, valósággá vált.

Néhány hónap múlva Orsi hazaköltözött.

Nem könnyű döntés ez egy fiatal nőnek, aki Angliában nőtt fel, és aki hallotta, hogy Magyarország „nem a legbiztonságosabb hely” az LMBTQI embereknek. De szerelme mellett döntött. „Neki köszönhetően is visszajöttem. Meg a nagypapámnak. De leginkább neki.”

„Tudom, hogy néznek. De próbálom félretenni.”

Orsi azt mondja: ő maga ritkán mutatja ki nagy gesztusokkal a szeretetet nyilvános helyen. Emma ezzel szemben ölelős, kézenfogós, közvetlen. A kettőjük közül Orsi az, aki visszafogja magát – nem a szégyen miatt, hanem a reflexek miatt, amelyekbe belenevelték, hogy vigyázzon.

„Néha néznek. Igen. De őszinte leszek: itt úgyis néznek, akkor is, ha nem fogjuk egymás kezét.” – mondja. „Nem tudom mindig elengedni, hogy mit gondolnak rólam, de tanulom.”

A kapcsolatuk három és fél éve tart, és minden hónapban megünneplik az „apró évfordulót”, ahogy hívják. A mindennapok kiegyensúlyozottak: együtt dolgoznak, együtt élnek, együtt terveznek jövőt. És igen, szeretnének továbblépni – talán más országba. „Nem a magyarok miatt. A rendszer miatt. Házasság, jogok, biztonság.”

Orsinak a házasság ma még inkább formális dolognak tűnik – „papír és gyűrű” –, de a kapcsolat lényegét így foglalja össze:
„Mi már most úgy élünk, mintha életpartnerek lennénk.”

„Nem mindenki ilyen szerencsés. De nem szabad hagyni, hogy megállítson.”

Orsi története nagyon sok olyan fiataltól különbözik, akik ellenséges közegből jönnek. Őt nem rúgták ki. Nem fenyegették meg. Nem hitték, hogy „meggyógyítható”. És még így is félt. Mert mindig ott a kérdés: mi lesz, ha pont a saját családod nem fogad el?

„Ha valaki nem ilyen szerencsés, azt szeretném mondani neki: ne engedd, hogy megállítson az, hogy mit gondolnak mások. Lehet, hogy lesznek helyzetek, amik fájnak. De meg kell tenni a lépéseket. Én sem tudtam, hogy anyukám hogyan reagál. De megpróbáltam.”

Ma már jól van. Kiegyensúlyozott, boldog, elégedett. „Jól érzem magam a bőrömben. Jól érzem magam az életemben. És jól érzem magam a kapcsolatomban.”

Néha a legnagyobb győzelem az, amikor egy fiatal nő egyszerűen ezt ki tudja mondani.