A Közösségfejlesztők Egyesülete az elmúlt két évben összesen 17 kelet-magyarországi településen folytatott fejlesztő tevékenységet. Azokról a csoportokról, szervezetekről, akikkel a mai napig együtt dolgozunk, cikksorozat született, újságírói szemmel, Bihari Dániel tollából. Ez az írás a cikksorozat negyedik darabja.
Szabadság = út a felelősség felé? A kérdésre a választ a hajdú-bihariVáncsodon élő Mónika, Imre és „gyerekeik” példája adja meg.
A krisztusi kort meghaladva az ember annyira bölcsnek érzi magát, hogy mindenféle kényszer nélkül, magától kimondja a legnagyobb közhelyet: a mai fiatalok már nem azok, akik mi voltunk: kallódnak, züllenek. Az idő előrehaladtával aztán még sok sületlenséget teszünk hozzá egyre nagyobb meggyőződéssel. Egészen addig, amíg el nem látogatunk a Váncsodi Ifjúsági Klubba.
Hajdú-Bihari megye román határhoz közeli része hátrányos helyzetű térség magas munkanélküliséggel, sok helyen szegénységgel, kilátástalansággal. A fiatalok itt sem nagyon tudnak magukkal mit kezdeni csakúgy, mint az ország számtalan más településén. Unalmukban pedig, igen, bandáznak az utcán, lépcsőkön ülve, buszmegállókban lógatva a lábukat hangoskodnak, „balhéznak”, sokan isznak, drogoznak.
Ne a kocsmában üljenek!
Váncsodon sem volt különb a helyzet, de egy fiatal pár, Bazsó Imre és Bazsóné Bacsa Mónika jóvoltából a fent leírtak ma már csak múlt időben érvényesek.
Kicsit több, mint két éve Móni a művelődési házban dolgozott, itt került kapcsolatba a gyakran belátogató fiatalokkal. Már csak koránál fogva is hamar megtalálta velük a hangot, sokat beszélgettek, jól érezték magukat együtt, hamarosan kialakult egy körülbelül 10 fős baráti társaság.
Volt, hogy hétvégén is összejöttek a házaspár otthonában, a srácok Imrével is könnyen megtalálták a közös hangot. Mikor Móni szerződése lejárt a munkahelyén, a művházban már nem találkozhattak. Mindenki attól félt, hogy szétszéled a csapat. Tettek hát ellene, de már tudatosan, előre megszabott céllal és keretek között.
Tartalmas kikapcsolódásra akartak lehetőséget biztosítani a fiataloknak, hogy „ne a kocsmában üljenek” – fogalmazza meg Imre. Nem csak a korábbi kultúrházas társaságnak, hanem minden váncsodi fiatalnak. Ahogy elmondják, minden ment, mint a karikacsapás, azt már én teszem hozzá, hogy persze, a fiatalos lendület, lelkesedés nem ismer akadályt.
Ha sokan akarják, minden könnyen megy
A Facebookon megbeszélték, ki mit és hogyan szeretne, majd 15 fővel megalakult a Váncsodi Ifjúsági Klub (VIK). Már csak helyiség kellett.
Egy hétvége alattösszegyűjtöttek több, mint 60 támogató aláírást, megkeresték a polgármestert, aki átadta nekik egy használaton kívüli önkormányzati épület kulcsát. Tényleg egyszerű, ha közös az akarat.
A ház volt már raktár és vegyesbolt, legutóbb kocsmaként üzemelt. Belépve egyből a bárpulttal találjuk magunkat szemben, de mögötte pia és csaposnő helyett egy jól felszerelt konyha van, ahol tizenévesek serénykednek. „Bundáskenyér lesz, ezt akartak enni. Itt minden így megy: kitaláljuk, megcsináljuk” – nevet Imre, miközben sorra mutatkozom be, és próbálok beljebb jutni a viszonylag kis helyen ki-be járkáló fiúk és lányok között.
A nyüzsgésben lehetetlenség megszámolni, de vagyunk vagy 20-an. A pult külső felén bárszékek, beljebb egy nagyobb szoba, itt egykoron kockás abroszon könyökölt a törzsközönség. Most egy nagy asztal áll középen, oldalt heverő, a sarokban tévé, mellette laptop. Erről megy a zene. Imre elindul lehalkítani, Móni a konyhába ugrik be segíteni, engem már a fiúk visznek tovább a V.I.P. terembe. Ez a bulik helye, színpad, keverőgép, hangfalak.
Egy másik helyiségben billiárdasztal, bordásfal, majd még vagy három felújításra váró szoba. Visszajutunk az asztalhoz, mindenki helyet foglal valahol. „Bérleti díjat nem kell fizetnünk, csak a rezsit, tavaly márciusban kezdtük belakni” – meséli Imre. Takarítottak, festettek, összeadták a bútorokat. Kinek mi volt. Szőnyeg, asztal, étkészlet, otthonról hoztak mindent a srácok. „Sőt, amikor lomtalanítás volt, elmentünk Derecskére, a fiúk elhoztak egy komplett lakást” – mutat körbe Móni.
Szabadon, de nem bármit
Összesen 30-40 fiatal tartozik a csapathoz, a legfiatalabb most 12 éves, a legidősebb már egyetemista, fiúk és lányok vegyesen. Ez a létszám azt jelenti, hogy Móniéknak e korosztály felét sikerült megszólítaniuk az 1200 lelkes településen. „Egyszerre vagyunk nyílt és zárt közösség. Bárki jöhet, de aki nem tud beilleszkedni, azt mi sem erőltetjük. Nem akarjuk, hogy ha egy bejön, miatta öt másik kimenjen” – magyarázza Móni. A bulikra bárki hozhat vendéget, ám ő a felelős érte.
A klub rendező elve a szabadság. Gyakorlatilag mindenki azt csinál, amit akar, és akkor, amikor akarja.
Nyitvatartás nincs, a Facebookon indul a riadólánc,hogy nyitni kellene, és jönnek. Kötött programok sincsenek. A srácok neteznek, zenélnek, főznek, beszélgetnek, kártyáznak, bújócskáznak, billiárdoznak: együtt vannak. Tanulnak is, ha valakinek nem megy a matek, az idősebbek segítenek. A szabadság persze nem csaphat át szabadosságba, Móni vagy Imre folyton itt van, és be kell tartani a játékszabályaikat.
Nem „majd én megmondom, mit csinálhattok” szabályokról van szó, de a Móniék szabta korlátokat tilos túllépni. Ezek a falra is ki vannak függesztve: mindenkinek részt kell vennie a közös munkában, alapvető az egymás iránti maximális tisztelet, azonnali kizárással jár a drogfogyasztás, verekedés, stb. Felnőttek szabta, nevelő célú korlátok a lehető legnagyobb szabadság megadása mellett. És persze a szülők is bármikor, bejelentés nélkül jöhetnek ellenőrizni gyerekeiket, bár ez egyáltalán nem jellemző, megvan a bizalom.
Ami pedig első látásra akár lazaságnak is tűnhet, működik. Mert mindenki úgy akarja. Senki nem emlékszik „balhéra”, de még olyan esetre sem, hogy Imrének vagy Móninak fel kellett volna emelnie a szavát. Megtennék, ha kell, hogyne, de még a kérdésen is csodálkoznak. Jól látszik, hogy bár ők „a felnőttek”, részei a csapatnak, haverok, barátok, akikben fel sem merül az a kérdés, hogy miért is töltik itt minden szabad percüket.
Nem csak szórakozás. Sőt!
És a fiatalok? „Nem vagyunk az utcán. Nem a buszmegállóban ülünk, vagy sétálunk céltalanul.”, 
„Korábban beültünk egymáshoz páran, ha össze akartunk jönni.”, „Kocsmába mehetnénk még, de annak mi értelme?” Volt, aki a barátját hozta, más a testvérét. A VIK természetesen nemcsak a szórakozásról szól. A házbelső rendbetétele tart még, de az udvart is csinosították: a betonozott kis kosárlabda-pálya, a szökőkút, a használt gumiabroncsokból készített biciklitartók, a gondozott gyep mind közös munka.
Na meg a programok. A tavalyi húsvét közös bográcsozással telt, majd a fiúk májusfát állítottak a lányok háza elé. „Igazi közösség kovácsoló élmény volt. Este, sötétben 13-an lopakodtunk a faluban: fát szerezni, feldíszíteni, felállítani csendben, észrevétlenül a sok kapu előtt” – emlékeznek vissza.
Megünneplik a ballagókat, az érettségizőket, komoly bál van olyankor öltönyben és kisestélyiben, tortával, tánccal. A nyári családi napra meghívták a szülőket és az összes támogatót, vetélkedőt tartottak, kéthetes tábort szerveztek általános iskolásoknak. Névre szóló, VIK-es pólóik vannak, Halloween-kor jelmezes felvonulást tartottak, disznót vágtak és karácsonyi bált szerveztek. Fiatalos lendület, kifogyhatatlan ötletek és energia – nem soroljuk tovább.
Volt segítségük is. Pető Ibolya közösségfejlesztő a Közösségfejlesztők Egyesületén keresztül segíti a váncsodi ifjakat. Tapasztalatcserére viszi őket hasonló csoportokhoz, segít a célok meghatározásában, a fiatalokkal való munka módszereinek kiválasztásában és elsajátításában.
Ami kötelező, az nem megy
Nagyon sokat főznek „Kitaláljuk, hogy palacsintát, lángost ennénk vagy szalonnát sütnénk. Mindenki szétszalad, fél órán belül itt a tűzifa, hagyma, szalonna, liszt, tojás, ami éppen kell” – meséli Imre. Én pedig arra a meggyőződésre jutok, hogy az egész közösség életét, rendező elvét ez a spontaneitás, lendület jellemzi a komoly rendezvényektől a csocsómeccsekig. Határozottan az Y generáció tagjai között ülünk, minden szervezés a Facebookon megy, megosztás, chat, zene – elég egy laptop és az okostelefonok.
„Rájöttünk arra, hogy ami kötelező, az nem megy. Amihez a srácoknak nincs kedvük, azt elbliccelik, ellógják, a kezdeményezés zátonyra fut” – veszi át a szót Móni, Imre pedig megjegyzi: „erőltethetünk bármit, mire meg kellene valósítani, magunkra maradunk”. Ilyen volt például decemberben egy betlehemes előadás. De nincs ezzel baj, nem azért vannak együtt, hogy a másikra erőltessék magukat.
„Amit viszont közösen kitalálunk, az megy magától” – teszi hozzá. Sőt. Miután a közös felújításba belefogtak, a fiúk egymáshoz is mentek festeni, segíteni, a szülők csak ámultak a hirtelen jött szorgalmukon. És hosszabb távon Móniékhoz is egyre több helyről jut vissza, hogy a „lusta” tini magától segít otthon is a házimunkában, a kertben.
Ha kiborulok, elég egy ölelés
Akármennyire is fiatal, lelkes a házaspár, a felelősség azért nagy. Móni beismeri, néha elfárad, kiborul. „Mi ketten vagyunk, ők meg harmincan. Ha szükségük van ránk, mindig jövünk, de ha elfáradunk, minket nem vár otthon ebéd és nyugis szoba.” Amikor ezt mondja, ketten is a nyakába borulnak, Móni nevetve teszi hozzá: „Persze, egy ilyen ölelés, és percek alatt visszatér az energiám”!
A pénz persze jól jönne. Már nem Imrééknek, hanem a klubnak. Havonta 800 forint a tagdíj, ha egy családból több gyerek is jön, a másodiknak csak öt-, a harmadiknak háromszáz. Pályázatokban reménykednek, illetve annyijuk van, amit a szülők vagy az önkormányzat áldoz egy-egy terv megvalósítására. A házaspár munka mellett, önkéntesen van itt, pontosabban Móni már nem. Tavalymegalakították a Váncsodi Ifjúsági Klub Egyesületet, és egy pályázatnak köszönhetően Mónika – és még egy fő – egy évig kulturális közfoglalkoztatottként dolgozhat a VIK-nél.
De van más probléma is. „Van egy-két ellenlábas, irigy ember, vagy csak olyan, aki nem is ismer minket, de rossz hírünket kelti. Sokszor megpróbálunk elbújni a falu szája elől” – mondja Imre. Azért hozzáteszik, hogy megítélésük túlnyomó részt pozitív, a többség hálás, hogy foglalkoznak a gyerekekkel, tartalmas időtöltést biztosítanak a számukra.
„Tényleg a kocsma, a fagyoskodás menne a klub nélkül, kis klikkekben ülnénk valakinek a szobájában, és ilyen sok barátom sem lenne” – értenek egyet a srácok is. A polgármester támogatja őket, buszt szervez, például, ha hasonló egyesületeket látogatnak meg, ha kirándulást, tábort szerveznek. A Halloween, a családi nap és a karácsonyi bál például az egész településnek szólt, tudatosan próbáltak mindenkit megszólítani.
Mindegy a helyszín
A jövőre vonatkozó terveket sem bonyolítják túl, felesleges is. Ami tavaly jól sikerült, azt megcsinálják idén is, miközben biztosak benne: rengeteg új ötlet is születik majd egy-egy pillanat hevében. Nagyon szeretnének elmenni közösen nyaralni a Balatonhoz. „Ha nem jön össze, nem baj, megyünk akkor a szomszédba sátorozni. Csapatépítés szempontjából végül is teljesen mindegy a helyszín” – mondja Imre, és legyen ez a végszó váncsodi látogatásunkon.
Jó hangulatban megyek haza; Imre és Móni hozzáállása, tevékenysége példa lehetne mindenhol. A fiatalok megszólításának útja, ha partnerként kezelik őket, mint Móniék. És a szabályok betartatása sem okoz gondot akkor, ha a tinik nem külső kényszerként élik meg, hanem részt vesznek a meghozatalukban, sajátjuknak érzik őket.
Szerző: Bihari Dániel
