Kultúra

Bojár Iván András: BUDAPEST BIZARRE

Bojár Iván András: Finiszázs a Budapest bizarr tárlaton, 2019. május 3. péntek, 18h. A csodálatos Topor Tündével (Artmagazin) vezetünk tárlatot.

Két-három hét alatt, hirtelen felindulásból jött létre ez a kiállítás. Köszönet érte mindenkinek, aki résztvevőként, mint a kiállító művészek, gondolkodó partnerként, mint Nichs Andi és Bánki Ákos, vagy házigazdaként, mint Németh Szabolcs a létrehozatalában segítséget nyújtott. És a most nem említett barátainknak is hála, akik tevőlegesen hozzájárultak, hogy minden időre a helyére kerüljön.

Budapest Bizarre – ez a kiállítás címe. Miért?
Nos, amióta ezt az anyagot válogattam, összeszedtem, gondolkozom azon, hogy milyen okos, meggyőző feleletet adhatok. Tekintettel arra, hogy nem klasszikus kurátorként, hanem közösségi, meg olykor sorskérdéseken töprengő, hol építészetről, hol emberekről, hol városokról és tájegységekről, hol Budapestről író értelmiségi vagyok, ahhoz hogy magyarázatot adjak talán egy kicsit messzebbről kell kezdenem.

A cím két szóból áll: Budapest, és bizarre. Mennyiben Budapest mindaz, ami a kiállításon látható?, és mennyiben bizarr?, illetve a két távoli fogalom, azon kívül hogy a szavak alliterálnak, miért kapcsolhatók össze indokolhatóan?
Mindennek a kulcsa az identitás. Az hogy honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk, ahogy Gauguin festményének címe rántotta össze egykor életünk örök és legfontosabb kérdéseit.
Pár éve egy fotósbarátommal, sokévi mászkálás, kutatás, agyalás, értékválogatás után kihoztunk egy könyvet, ami képi és tartalmi értelemben egy izgalmas magyarországi régió, a Káli vidék esszenciáját teremtette meg. E könyv elkészítésének folyamata volt az, aminek során, városi emberként közelkerültem, megszerettem és a magaménak éltem végre meg a magyar vidéket. Aztán ugyanezzel a barátommal, Darabos Gyurival készítettünk egy hasonló könyvet Pécsről, arról a vidéki városról, amely mai ismereteim szerint talán egyetlenként Budapest mellett saját kultúrával, művészettel, iskolákkal, műhelyekkel, generációs láncolatokkal, irodalommal, festészettel, balettel, fotóval rendelkezik. Mindkét könyvben az identitás volt a központi motívum: kik vagyunk mi ma itt ezen a tájon, ebben az országban, ezek közt a hiedelmek, tudások, érzelmi egymás ellen feszülések közepette, akik küzdünk, aktívkodunk, fontoskodunk és vízfelszínen maradunk a holnapért? Magaslati nézőpontból tekintettük mindezt. És most, a kiállított munkák egymás mellé szervezésekor is ezt teszem, tesszük.

Mindenkit arra bíztatok, aki a finiszázs alkalmával még látja az anyagot, próbáljon meg ne pusztán a felületi inger, a szépélmény síkján körülnézni a képek között, de elgondolkozni azon, hogy a tizenkét alkotó miért, milyen mély motivációtól vezetve dolgozhat? Mit nyújthat az alkotó számára egy-egy munka létrehozása, miféle közléskényszer dolgozhat benne.

Mit is akar valójában azzal, hogy életét festett felületek létrehozására szánja?
Valaha volt egy galériám, sok kiállítást rendeztem ott. Korábban elvétve, és azóta is talán ha évente egyet. Ma, amikor azt is mondhatjuk hogy milyen fura, hogy én nyitom meg a magam kurátorkodta tárlatot, egy régi kiállítás – hasonlóan csoportos – jut eszembe, amit a a kilencvenes években a Szentjóby Tamás által működtetett Bartók32 Galériában rendeztem a Kémény a magyar művészetben címmel, és egy elméleti szöveggel szintén én vezettem be. Akkoriban ugyanis azt véltem észrevenni, hogy a mostaniaknál egy vagy két nemzedékkel idősebb művészek, Böröcz András, Július Gyula, F Kovács Attila, Ef Zámbó István, és még sokan mások szinte kikerülhetetlenül érintették, használták a kémény motívumát.
A kilencvenes években. Akkor még csak harminc-negyven évvel részben a lágerek kéményeinek, részben az erőszakosan nehéziparosított Magyarország gyárainak kéményei működése után.
Nehéz téma, súlyos átérzések.
Most talán úgy tűnik, hogy annak semmi köze nem volt ahhoz, amit mai harmincas alkotók csinálnak.

És akkor felvetnék egy másik megközelítést:Pár éve azon gondolkodtam, hogy kiviszek magyar művészeket Mexico-városba, ahol sok jómódú ember él, az európai kultúrának nagy a respektje, kiváló kortárs művészeti vására is van. Néhány jószemű barátomnak megmutattam azt az anyagot, amit igazán a miénknek, mainak, általam nagyrabecsültnek gondoltam. Körülbelül azt, legalábbis azoktól a művészektől, akiket most bemutattam. Nos, ők azt mondták, ez bizarr. Ez talán túl bizarr. Ők az életöröm festészetét szeretik. Nekik ez nehéz.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy egy olyan kultúrából jövök, ahol a mi számunkra köznapi, örömkeltő, izgalmat ébresztő, az számukra nehéz. Úgy értelmeztem, hogy ez a nehézség tehát az identitásunk, a mi sajátosságunk része. Abból dolgozunk, amink van, akik vagyunk, a neurózisainkból, álmainkból, rémálmainkból, elkomolyodásainkból. A magyar sajátosság, kultúra mindig bizarr dolgokkal tudott nagyon eredeti, erőteljes és a világnak valami sajátosat kínáló lenni. Jancsó Miklós, Tarr Béla vagy Nemes Jeles, Kertész Imre, Krasznahorkai, vagy Kurtág György, egytől-egyig nehéz témákkal fajsúlyosan dolgozó művészek. Szóval nincs miért aggódnunk. Budapest – ahogy a LOFT B111 létrejötte is mutatja, jobb hely most, mint valaha, – legalábbis kulturális értelemben. És talán kicsit változatlanul bizarr hely, ahol kicsit furcsa emberek élnek és egy kicsit furcsán, másként, de ami lényeg, húsbavágó érvényességgel beszélnek a világról. Az életről, ami nekünk itt és most adatik.

(A kiállítás művészei: Duliskovich Bazil, Fajgerné Dudás Andrea Júlia, Gallai Judit Ágnes, Kis Róka Csaba, Nagy Sára, Naomi Devil, Nemes Anna, Thierez Ludovic, Töttös Kata, Végh Júlia Odin, Verebics Ági, Vetlényi Zsolt)

(a fotókért köszönet: Bihar Kriszta, Polinszky Tibor Gyula, Zsolt Vetniélni, Töttös Kata)

B

A szerzőről

Láng Judit

Láng Judit, - Libik György díj (2016) Radnóti díj (2018) Szécsi Magda díj (2018) író, újságíró, rádiós.
Írásaiban és tevékenységével kiáll a társadalmilag alávetettek mellett: a "Tiszta víz mozgalom" facebook - csoport vezetője. Írásai megjelentek a Népszavában, és annak irodalmi mellékletében a Szép szóban, a Litera.hu, a huppa.hu-n, az Irodalmi Centrifugában, a Demokrata.info-n, a PR. Heraldban, az Amerikai Népszavában, illetve más egyéb közéleti és irodalmi portálokon. Holokauszt túlélő szülők gyermekeként meggyőződéses antifasiszta.